The Entertainers - Jó szórakozást!

A Premier League 23 éves történelmét annyi jó meccs, menetelő csapat, negatív és pozitív hőssé váló játékos szegélyezi, hogy egy csak és kizárólag visszaemlékezésekre építő blognak is hosszú ideig lenne létjogosultsága. Nyilván itt a Britannián nem ez a fő csapásvonal, de feltett célunk, hogy időről-időre foglalkozzunk a múlttal. Most éppen az egy kicsikét távolabbival fogunk, jó szórakozást!

A Newcastle United nem volt ott a Premier League indulásánál. Éppen a másodosztály megnyerésén dolgoztak, egy fiatal, de annál elszántabb manager, Kevin Keegan irányításával. Ekkor kezdődött az a körülbelül öt éves korszak, amelynek végére az észak-kelet angliai bányászok elnyerték a „The Entertainers”, azaz „a szórakoztatók” becenevet. Idén lesz 20 éve, hogy a legközelebb kerültek a bajnoki címhez, erre emlékezünk most.

A "szórakoztatók" kifejezést, jelzőt, becenevet(?) annak idején a Sky Sports hozta be a köztudatba, nyilván nem is ok nélkül. Akkoriban a Newcastle a szigetországban előszeretettel használt „kick and run” stílushoz képest szokatlanul látványos támadó focit produkálva játszott, és csak egy ici-pici szerencse (vagy inkább rutin) hiányzott ahhoz, hogy a korszak abszolút sikercsapatává váljanak.

A '90-es évek még úgy kezdődtek, hogy a Newcastle a másodosztályban sínylődött. A század elején megnyert bajnokságok, az 50-es években gyűjtött F.A. kupák, de még az 1969-es VVK győzelem is régen a múlté volt már. Komoly változásra volt szüksége a klubnak, és bár az 1984-ben Newcastle-ből visszavonuló Kevin Keegan kinevezésével nagyot kockáztatott a vezetőség, bejött nekik, ez tagadhatatlan. Az 1992/1993-as másodosztályt - leánykori nevén a First Divison-t - zsinórban 11 meccs megnyerésével kezdte a Newcastle, így nem volt megelepetés, hogy végül 12 ponttal a West Ham előtt sikerült megnyerniük a bajnokságot. A csapatnak két húzóembere volt, a 24 gólos ír válogatott, David Kelly, és egy 1993 februárjában igazolt 22 éves tehetség, bizonyos Andrew Cole. Érdekes, hogy a rutinos Kelly nem tartott a csapattal a Premier League-be, inkább a másodosztályú középcsapathoz, a Wolves-hoz szerződött. Andy Cole azonban helyette is megindult a hírnév felé, 1993 tavaszán nem kevesebb, mint 12 gólt lőtt, mindössze tizenegy meccsen.

A formáját az 1993/1994-es szezonban is hozta, 46 meccsen 41 gólt szerzett, nem csoda, hogy 34 bajnoki találattal gólkirály lett Alan Shearer előtt. Éktársa az a Peter Beardsley volt, aki abban az évben tért vissza a Newcastle-be. Amikor 1984-ben Keegan visszavonult a Tyne partjáról, Beardsley még csak egy tehetséges ifista volt. Később viszont 350-nél is több meccs, és több mint 130 gól szerepelt a statisztikáiban a Newcastle, a Liverpool és az Everton színeiben. Az „öreg” nagyon jól segítette az ifjú titánt, összesen 55 bajnoki gólt termeltek együtt. A Newcastle nekik is köszönhetően újoncként egyből a harmadik helyen végzett a bajnokságban, ami akkor is bravúrnak számított, manapság pedig egyenesen a csoda kategóriába tartozna.

A következő évben a „szórakoztatás” kissé alább hagyott, leginkább talán azért, mert bekövetkezett az, amitől a Newcastle szurkolók leginkább tartottak: januárban a Manchester United megvette Andy Cole-t. Az 1994/1995-ös bajnokságot ezek után a Blackburn húzta be, Alan Shearer gólkirály lett, a Newcastle pedig öt ponttal lemaradva a dobogóról a 6. helyen végzett.

Keegan pontosan tudta, hogy fel kell frissítenie a keretét, ennek szellemében előbb nyáron a Les Ferdinand-David Ginola páros, majd januárban David Batty és Faustino Asprilla kettőse érkezett a csapathoz. Az Entertainers pedig újra tette a dolgát. Az 1995/1996-os bajnokság indulásától egészen március közepéig a tabella élén álltak Keegan fiai, az első 16 fordulóban összesen egy vereséget szenvedtek. Volt olyan pillanat, amikor 12 ponttal vezették a bajnokságot, és már egész Angliában bajnokként tekintettek rájuk. Márciusban aztán valami elromlott. A legfőbb üldöző, a Manchester United látogatott el a St. James’ Parkba.  A mérkőzés egyetlen gólját Eric Cantona szerezte, ezzel a megtört a Newcastle 100 %-os hazai mérlege. Ezt követően sorra jöttek a fájó zakók (közte szintén flashback-re érdemes Liverpool – Newcastle 4:3), és a Manchester átvette a vezetést. Az utolsó 5 fordulóban aztán megint veretlen maradt a Newcastle, és így a bajnokság zárónapjához érkezve még mindig nem dőlt el semmi.

1996 májusában egész Anglia északra figyelt. A 79 pontos Manchester United a Middlesbrough-hoz utazott, míg pár kilométerrel arrébb a 77 pontos Newcastle a Tottenhamet fogadta. Abban az esetben lehetett volna bajnok a Newcastle, ha nyerni tudnak a Spurs ellen, és a Manchester veszít, minden más forgatókönyv Fergusonéknak kedvezett. A skót legenda meg is indította a verbális háborút, és kijelentette, a Newcastle ellen nem hajtanak annyira a csapatok, mint ellenük. Keegan sem maradt adós, és egy mára legendássá vált tv-interjút adott, ahol megszületett a Premier League egyik leghíresebb aranyköpése.

Az elhíresült szöveg magyarul kb. így hangozna:

„Ilyeneket mondani olyan focistákra, mint a Leeds játékosai, vagy olyan emberekre, mint Stuart Pearce… Inkább tartom a számat, de azért hadd mondjak valamit. Nagyot esett a szememben, amikor ezt mondta. Mi nem folyamodnánk ilyesmihez. Megmondhatják neki, hogy mi még mindig harcolunk a bajnoki címért, úgyhogy el kell mennie Middlesbrough-ba és pontot kell szereznie. És hadd mondjak valamit őszintén. Imádnám, ha legyőznénk őket. Imádnám!”  

A fenti szöveget a Premier League 10. évfordulóján az évtized idézetének választották, és a Channel 4-nél is bekerült a 100 legfontosabb sporttörténelmi pillanat közé. "José-s" volt na, csak majd 10 évvel José előtt...

A bravúr végül nem jött össze. A Newcastle 1:1-et játszott, a United pedig simán nyert 3:0-ra, és bajnok lett.

A következő nyáron aztán Keegan a klub történelmének legfontosabb igazolását hozta tető alá, amikor 15 millió fontért leigazolta Alan Shearer-t. A helyi srác, aki az ország másik végében, Southampton-ban lett profi, aki a Blackburnnel nyert bajnokságot, és akit a Manchester United többször is próbált megszerezni, hazatért, hogy aztán a következő 10 évben a klub történetének legeredményesebb játékosa legyen. A 35 éves Beardsley ekkorra már csak kiegészítő ember volt, viszont a Shearer – Ferdinand – Asprilla trió elég komoly fejtörést okozott a legtöbb csapat védelmének. A Newcastle viszont ismét nem tudott bajnok lenni, sőt az ezüstérmet is csak jobb gólarányának köszönhetően hozta el az Arsenal-Liverpool kettős orra elől.  Shearer 25 találattal gólkirály lett, és Ferdinand is eredményes volt 16 alkalommal, de ez volt a The Entertainers utolsó éve. Kevin Keegan 1997 januárjában távozott a klubtól, és ahogy annak idején játékos korában a 'Poolnál a 7-es mezt, úgy a Newcastle kispadját is Kenny Dalglish vette át tőle.

A klub akkori hivatlaos közleménye így szólt:

"Newcastle United Football Club ma bejelenti Kevin Keegan lemondását. Kevin tájékoztatta a vezetőséget, hogy távozik a szezon végén, miután úgy döntött, hogy az életének ebben a szakaszában nem kívánja folytatni a manageri karrierjét. Hosszas megbeszéléseket követően - amelyek során a vezetőség próbálta meggyőzni Kevin-t, hogy gondolja meg magát - a felek végül megállapodtak abban, hogy a legjobb megoldás a klubnak, ha vonakodva ugyan, de elfogadja Kevin lemondását, azonnali hatállyal."

Ezt az álláspontot - mármint, hogy saját akaratból ment - Keegan is megerősítette, azonban egyáltalán nem indokolta meg a döntését. Annyi azért nem stimmelt a közleménnyel, hogy Keegan igenis folytatta a manageri pályafutását, 8 hónappal a lemondása után ugyanis - hatalmas meglepetésre - a harmadosztályú Fulham sportigazgatója, majd egy év múlva managere lett. (Na igen, a klub új tulajdonosa, Mohamed Al-Fayed biztos tett egy visszautasíthatatlan ajánlatot...)

Newcastle-ben eközben az új manager elkezdte átalakítani a csapatot a saját képére, igaz kevés sikerrel. A Dalglish, majd Gullit által okozott károkat végül Sir Bobby Robson-nak kellett helyrehoznia, de ez már egy másik történet, ahogyan az is, hogy Kevin Keegan 2008-ban hiába tért vissza Newcastle-be, olyan gyorsan összeveszett a teljes vezetőséggel, hogy semmi maradandót nem tudott alkotni.

Az angol focit kedvelők viszont összességében szívesen emlékeznek a 90-es évek Newcastle Unitedjére. Andy Cole, Les Ferdinand, majd Alan Shearer magasba emelt kezes gólörömeire, David Ginola bombáira, Faustino Asprilla szaltóira, vagy akár Philippe Albert pengés megoldásaira. Az biztos, hogy a Manchester United szurkolók szívesen emlékeznek rájuk, hiszen éveken át volt egy kemény ellenfelük, akit végül minden alkalommal sikerült legyőzniük. Egyszer viszont csúnyán megégtek, 1996 őszén egy sima ötöst kaptak a St. James’ Parkban. Newcastle szurkolóként nekem kötelező ezekkel a jelenetekkel búcsúznom.

Hölgyeim és Uraim: Ők voltak a „The Entertainers”!

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!