José és én

José Mourinho egy szégyenfolt a labdarúgás legendás menedzsereinek palettáján. Tipikus főgonosz, akinek minden apró megmozdulását zabálja a média, akit minden reklamálása után együtt szidhat vagy röhöghet ki ellenfél- és/vagy semleges szurkoló, plusz, imádják a mémgyárosok. Egy edző, akit még a saját – jelenlegi és volt - csapatainak szurkolói is utálnak. Vagy mégsem? Egy chelsea-s vallomása következik arról az ambivalens viszonyról, ami a portugálhoz köti.

A viszonylag mérsékelt vérmérsékletű szurkolók csoportjába tartozónak vallom magam. Ez azt jelenti, hogy elismerem, ha a csapatom játékosa vagy menedzsere tahó volt egy adott szituban és nem töröm magam, hogy meggyőzzek másokat ennek az ellenkezőjéről. Most sem teszek majd másképp, mivel erre semmi esélyem sem lenne. Figyelem, teljesen új információ következik: José Mourinho egy paraszt. Legalábbis a kép, amit mi, itt, párezer kilométerrel arrébb megismerhetünk belőle, ezt sugallja. Az a kép, amit a médiának és a labdarúgás szerelmeseinek fest magáról. Ezzel együtt viszont azt azért korántsem hiszem, hogy a postást is ugyanúgy elküldi az anyjába egy nyugodt, nyári kedd reggelen, ha az ő címére dobta be valaki más levelét, mint a partjelzőt egy vasárnap esti derbin az Old Traffordon.

José sosem fáradozott azon, hogy az ellenfél szurkolóinak a kedvében járjon

Ettől függetlenül, nagyon sok, a pálya mellett bemutatott megmozdulása egyszerűen vállalhatatlan. Ott volt a legendás térden csúszása a Nou Campban, a gusztustalan szemellenőrzése Tito Villanován, vagy a legutóbbi cicaharc Wenger ellenében a Stamford Bridge-en. Sokan – és joggal – kérdezik, hogy hogyan lehet egy olyan csapatnak szurkolni, amelyiket ő irányít. Egyszerű. A többség – a wengeristákat kivéve – nem edző alapján választ magának klubot. De még a megannyi baromsága ellenére sem fogjuk tudni soha teljes szívből azt kívánni, bárcsak máshol rontaná a levegőt.

Egyszerűen hibás lenne. José adta meg ugyanis a klubnak, amire London kék fele akkor már fél évszázada várt. Egy bajnoki címet. És aztán a sorozatos trófeákat. Ő rakta le annak a csapatnak az alapjait, amire aztán egészen a visszatéréséig az összes menedzser – legyen az állandó, vagy beugró – támaszkodott. Az ő „továbbfejlesztett taktikájával” és az ő által csúcsra járatott gerinc segítségével vezette BL-győzelemre a keretet Di Matteo egy felejthetetlen müncheni estén. Hogy aztán visszatérjen, és újra megnyerje a Premier League-et és a Ligakupát is. Most akkor komolyan utáljuk, csak mert néha véghezvisz egy-két csínyt az oldalvonal mellett? Kövezzetek meg, de én nem fogom.

Ha vállalhatatlan dolgot művel, azt továbbra is el fogom ismerni nektek a kommentek között, vagy akárhol személyesen is, de minden kis piszlicsáré dolog miatt elővenni kár lenne. Fel kéne nőni, és rájönni, hogy ő egy egoista személyiség, aki szereti, ha a középpontban van. Ha róla írnak az újságok, és nem a játékosairól, vagy az éppen nem működő taktikájáról. Néha kreál ezért sztorikat, szít egy kis feszültséget, vagy elmondja, hogy szegény Arséne már mióta nem nyert értelmes trófeát. Ő ilyen. Én már el tudom fogadni. Nem tetszik, de elfogadom. Inkább legyen egy tahónk a padon, aki trófeákat nyer, mint egy nyámnyila Scolari. Vagy egy André Villas-Boas, aki leikszelt minden jöttmenttel, és megaláztatott van Persie által a Bridge-en.

Amit viszont fontos lenne sok embernek megértenie Joséval és a többi PL-edzővel kapcsolatban, hogy különböző vezetői stílusokkal rendelkeznek, csakúgy, mint a főnökeink a munkahelyeinken. Vannak fejesek, akik nyugodtak. Elmagyarázzák, hogy mi a dolgod és engedik, hogy hibázz. Sőt! Szeretnék, hogy hibázz, mert ha hibázol, az azt jelenti, hogy próbálkozol. És a próbálkozásokból nem csak tanulni lehet, de még az is megeshet, hogy valami világmegváltó ötlet sül majd ki belőle.

A főnök-beosztott viszony tiszteletben tartása ugyanolyan fontos amunkahelyeinken és a futballkluboknál is

De vannak főnökök, akik nem akarják, hogy gondolkozz. Ők azt akarják, hogy úgy csináld, ahogy ők mondják. Ők jobban tudják, már kipróbáltak előtte minden más eshetőséget és rájöttek, hogy mi a helyes út. Makacsok. Mindent jobban tudnak, mint te. Neked csak az utasításokat kell követned és meglásd, siker fogja koronázni az erőfeszítéseidet. Egy valami tilos: a hiba. Nincs erre lehetőség, hiszen nem valami újjal próbálkozol, hanem egy bejáratott rendszer tagja vagy. Egy fogaskerék a sok közül, ami előre hajtja a rendszert. Wenger például az előbbiben hisz. José pedig az utóbbiban.

Hogy ezt miért volt fontos tudni? Például a legutóbbi, Eva Carneirós ügye miatt. Ha szimplán a profi oldaláról nézem a dolgokat, a dokik hibáztak. Nem csak Carneiro kisasszony egyedül, hanem Jon Fearn fizioterapeuta is, akiről a médiában egy szó sem esik, hiszen nem nő és nem is néz ki jól. De vessük el egy pillanatra, hogy kik futottak be egyáltalán, és hogy Hazard integetett kifelé a segítségért. José a menedzser. Ez azt jelenti, hogy ő felelős a csapat egészéért. Mindenért. Azért is, hogy a dokik mikor segíthetnek egy játékosnak. És a dokik – mint már feljebb is írtam – egy gépezet fogaskerekei. Nem individualista döntéshozók, hogy maguktól megmondják, mikor fognak a pályára lépni. Először is a játékvezető jelére kell várniuk, ami jelen esetben megvolt. Ezután azonban – adott esetben – a saját főnöküktől is engedélyt kell kérniük a beavatkozásra.

Carneiro kisasszony és Fearn doktor akcióban - a főnök engedélye nélkül

Vezessük le egy egyszerűbb példán. Ha egy csapat cseréhez készülődik, a játékvezető gyakran megadja a jelet az ellenfél szögleténél is. A becserélendő játékos már ugrál a vonal mellett és szívesen beállna, a tartalék játékvezető már emeli a táblát, az edző viszont visszakozik. Sok menedzser nem szeret az ellenfél pontrúgásánál cserélni, mondván a friss játékos potenciális veszélyt jelent a saját csapatára: nem tudja melyik támadót kell felvennie, nincs a meccs ritmusában, nem koncentrál eléggé, satöbbi. Ezért nem cserél. Kapott ezért valaki nagyobb médiafigyelmet és negatív kritikákat? Kötve hiszem. Pedig szegény cserejátékos szívesen beállna…

José kifakadt élő egyenesben, mert az alárendeltjei nem az előre megbeszéltekhez tartották magukat. Kifakadt, mert ez nem illik bele az ő vezetői filozófiájába. Gondolj bele: holnap bemész a munkahelyedre és a főnököd megkérdezése nélkül elkezdesz döntéseket hozni. Vajon hogy reagálna? Örülne neki? Mázli, az egyes típusú vezetővel van dolgod. De ha a kettes számú delikvens alá vagy beosztva, kezdhetsz összepakolni, napjaid meg vannak számolva.

José egy paraszt. Még mindig. De minden apró dologért és az angol média felfújt sztorijaiért megszólni felesleges. Mi, Kékek, pedig sohasem fogjuk utálni. Nálunk lett az, aki, és neki köszönhetően lett a Chelsea-ből az a klub, ami. Ezt sohasem fogjuk tudni neki elégszer megköszönni.

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!