When dreams come true

Bakancslista. Tervek gyűjteménye azon dolgokról, amiket még szeretnénk átélni földi életünkben. Mindenkinek van ilyen listája, gyakran ezek éltetik és motiválják az embert. Az enyémen igen előkelő helyen szerepelt egy liverpooli túra gondolata. Meccsel (lehetőleg győztessel), városnézéssel, az atmoszféra magamba szippantásával. Az egész életérzéssel.

Így hát szeptember 25-én hajnalban belevágtam. Egyedül, hogy minden a terveim szerint alakuljon. És úgy alakult. Hajtás után fényképes, útinapló-szerű élménybeszámoló egyenesen a Mersey partjáról.

Az elmúlt években számtalanszor megbeszéltük már: idén végre kimegyünk az Anfieldre! A hangzatos brainstormingokat persze sosem követték tettek, maradt a tévé és a fotelből, pult mellől zajló szurkolás. Tavasszal már nagyon bántuk, hogy lemaradunk A kapitányról, ezért úgy döntöttem, még egy ilyen blamának nem leszek részese, amint alkalmam nyílik rá, utazok. Sajnos Magyarországról igen bonyolult procedúra megfelelő áron jegyhez jutni, amit a Liverpoolnál tovább bonyolít a szurkolói kártya (vagy ha jobban tetszik, Membership) kiváltása is. Az Anfielden papír alapú jegyekről már csak múlt időben beszélgethetünk, kizárólag ilyen kártyával lehet bejutni a stadionba, melyet minden szezon elején meg kell újítani a szurkolóknak. OLSCH (Liverpool Szurkolók Magyarországi Egyesülete) tagként ennek lebonyolításában az Egyesület segítségét kértem, majd augusztusban, a hivatalos ügyek elintézése után (szintén az OLSCH közreműködésével) sikerült egy tikettet is szereznem az Aston Villa elleni mérkőzésre. Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megköszönjem a segítséget és a lehetőséget az Egyesület vezetőségének, tagjainak! Szóval, köszi!

Első bálozóként természetesen nem csak a meccsre szerettem volna megérkezni, így a találkozót megelőző napon indultam el Liverpoolba. Korai ferihegyi indulás után (előtte azért adtam egy kis dolgot a hajnali műszaknak, átvizsgáláskor rutinosan benne hagytam a mobilom a zsebemben, így zokniig vetkőztettek…) brüsszeli átszállással landoltam Manchesterben, majd a National Express buszjáratával folytattam utamat, most már egészen Liverpoolig. A szigeteken kissé hűvös idő, de szikrázó napsütés fogadott, én pedig ebédidő lévén betévedtem az első bizalomgerjesztő hamburgereshez, ahol egy negyedfontos sajtossal nyitottam meg a kulináris élvezetek sorát. Mivel magyarok mindenhol vannak, azon már meg sem lepődtem, hogy a sorban előttem két csóka anyanyelvünkön vitatta meg a kinti munka nehézségeit („Kurvára nem szeretem ezt csinálni…”), majd a „Jó étvágyat, srácok!” felkiáltásomra mindketten hangos röhögésben törtek ki.

A gyors burkolást a szállás megkeresése követte, majd a cuccok lepakolása után megkezdtem maratoni városnéző körutamat. A recepciós bácsi erőteljes scouse akcentussal (kb. minden nyolcadik szavát értettem) mesélte el nekem, hogy miket érdemes meglátogatnom, sőt, még egy térképet is kaptam tőle, amin bejelölte a látnivalókat, pöpecen, útvonallal együtt. Nagyon érdeklődő volt, megkérdezte, melyik országból jöttem, majd mikor mondtam, hogy magyar vagyok, mint Bogdán Ádám, akkor azt kezdte el ecsetelni, hogy biztos sportújságíróként dolgozok, aki miatta érkezett Liverpoolba. Ráhagytam, kényes témába tenyerelt, de erről később… Tanácsai ellenére elsőként nem a belváros felé vettem az irányt, hanem (mi mást?) az Anfield Roadot kerestem fel. A hangulatos, kisvárosi környékre emlékeztető utcákon tipikus angol házak között barangolva találtam rá a Liverpool stadionjára, amely a Main Stand bővítése miatt jelenleg csak bizonyos oldalakról közelíthető meg. A péntek délutáni időpont ellenére szép számú szurkolósereggel találkoztam, mind a Shankly szobor megtekintése, mind a shop meglátogatása népszerű program volt a turisták körében. Az ajándékboltban egy 15-20 fős izlandi társasággal bámészkodtunk a relikviák között, ám hamar elváltunk, ők előre bejelentkezve a múzeumban folytatták a napjukat, én pedig a Stanley Park felé haladtam tovább.

A Stanley Park az a terület, mely „elválasztja” egymástól a Liverpool és az Everton stadionját. Természetesen nem választóvonalnak szánták, de két oldalán gyönyörűen rajzolódik ki a fák mögül a két csapat otthona. A remek időben én is tettem egy nagy sétát a parkban, megcsodáltam a kacsákkal teli tavakat, átsétáltam az antik benyomást keltő hidakon, bámészkodva figyeltem a parton pecázó embereket, és kis híján beszálltam focizni az iskolából hazatartó gyereksereghez, ám az Everton stadionjának impozáns látványa kicsalt a zöldből. Naná, ha már Liverpoolban van az ember, csak megnézi a városi rivális pályáját is, meg nem mellesleg a magyaroknak külön kedves a Goodison Park, 1966-ban ugyanis itt vertük meg 3:1-re a brazilokat az angliai vébén. Furcsa volt azt tapasztalni, hogy míg nálunk mézes-mázos köntösben, első osztályú stadionokban játsszák azt a focira emlékeztető valamit, addig Angliában egy szerényebb külső takarja el az igazán fontos belső értékeket, az igazi labdarúgást.

A stadionok megtekintése után a Krematórium (Anfield Cemetery) és a szálláshelyem érintésével már a belváros felé ballagtam. Igyekeztem az idő rövidsége ellenére minél több mindent megnézi (még ha csak kívülről is), így fejben összeállítottam magamnak az útvonalat, és azon keresztül próbáltam megismerni Liverpool központi részeit. Először a Liverpooli Világmúzeumhoz (World Museum Liverpool) jutottam el, majd a szomszédságában található Central Library és a Walker Art Gallery épületeit vettem szemügyre. A következő állomásom a St. John’s Gardens volt, ahol a 2013-ban átadott Hillsborough emlékműnél emlékeztem meg a tragédia áldozatairól. A fiatalok negyedéül számon tartott Liverpool One-hoz a Shankly Hotel és a hangulatos pubok világán keresztül vezetett az út. Még csak kora este volt, a hangulatra azonban nem lehetett panasz, kígyózó sorok várták a bejutást egy-két felkapott kocsmába. Ez a városrész olyan, mint egy nagy pláza. Özön bolt, valamennyi divatüzlet, menőnek tűnő éttermek, sőt, még az Everton és a Liverpool kihelyezett shopja is megtalálható Liverpool One-ban. De ne ilyen kis ajándékost képzeljetek el! Megkockáztatom, a Liverpoolé még nagyobb volt, mint kint az Anfielden. Az emeletes boltban tévéken és kivetítőkön a régmúlt meccseit közvetítették a vásárlóknak, míg a kínálat itt is teljesen magával ragadó volt. Ekkor már nem időztem sokat, hiszen kezdett sötétedni, én pedig még szerettem volna eljutni az Albert Dock-hoz, így kicsit rákapcsoltam a tempóra.

2008-ban Liverpool Európa Kulturális Fővárosa volt. A Világörökségi helyszínek közé a város mint Maritime Mercantile City (MMC) került fel, ami a tengeri kereskedelemnek, a kikötő funkciónak és a tengerészetnek köszönhető. A MMC legnépszerűbb helye a Mersey parti Albert Dock, ahol számtalan kiállítás várja a látogatókat. Kései érkezésemnek köszönhetően már nem volt alkalmam bemenni a múzeumokba, így csak kívülről vettem szemügyre a Merseyside Maritime Museum-ot, az International Slavery Museum-ot, a The Pumphouse-t, a Tate Liverpool-t, a Beatles múzeumot (The Beatles Story) és a Liverpool múzeumot (Museum of Liverpool), valamint a távolból gyönyörködtem a Royal Liver Building-ben is. Az ECHO aréna melletti óriáskerékről az egész város elém tárult, hatalmas élmény volt a magasból rápillantani az esti fényekben pompázó Liverpoolra. Mivel elég későre járt, vacsora gyanánt gyorsan bedobtam egy lazannyét (igazi brit kaja, ja) és egy finom angol sört, majd siettem a szállásra, hogy megpróbáljam kipihenni magam a nagy nap előtt. Szerencsére csak egy kicsit tévedtem el, így éjfélre már ágyban voltam.

Másnap, meccsnap! Ahogy felkeltem, már a találkozó lázában égtem. Pedig még volt 7 órám a kezdésig, így hogy lefoglaljam magam, a reggeli után (pirítós, rántotta és sült bacon volt a koszt) ismét hátamra vettem Liverpoolt, de most a másik irányba indultam. Furcsa volt azt tapasztalni, az angol gyalogosokat mennyire nem érdekli a jelzőlámpa. Mutathat pirosat, ha nem jön semmi, cikáznak a kocsik között, amire egyébként úgy tűnt, az autósok is számítanak. Erre a mentalitásra én is hamar rászoktam…

Ezennel nem titkolt céllal a katedrális monumentális épületét szerettem volna felkeresni, ami cirka háromnegyed óra sétára volt tőlem. Útközben elkanyarodtam a Liverpooli Egyetem és a Victoria Gallery and Museum épületeihez, ahonnan egy képet mellékelve nem hagyhattam ki azt az ízetlen tréfát az otthoniakkal szemben, hogy „Most már elárulhatom, nem is a meccsre, hanem felvételizni jöttem, és mivel sikerült, maradok.”. Hogy is mondjam…?! Én jól szórakoztam, de ezer bocs mindenkitől…

Következő állomásom az Érseki Székesegyház (Metropolitan Cathedral) volt, majd innen már egyenes út vezetett a Liverpool Katedrálishoz (Liverpool Cathedral), ahova mindenki ingyen mehetett be. Erre szerintem még a templomokat, hasonló látványosságokat nem kedvelő emberek is elismerően csettintenének, hiszen a fantasztikus akusztikájú, nagyon szép és hatalmas épületben szinte csak keresi az ember a szavakat. Mondjuk hamar meg kellett találnom, az egyik kis teremben szerették volna, ha csatlakozok az imakörhöz, ezt a lehetőséget azonban kedvesen visszautasítottam.

A katedrális volt az utolsó nevezetessége Liverpoolnak, ami belefért városnéző körutamba, hiszen már csak 3 óra volt a meccsig, így jobbnak láttam, ha visszaindulok a szállásra. Elterveztem, legalább 2 órával a kezdő sípszó előtt én már a stadionnál leszek, szeretnék minden apró momentumnak részese lenni, ami az Anfielden zajlik. Nem is kellett csalódnom, délután 1-kor (kinti idő szerint 15.00-kor volt a találkozó) már négy sarokra a stadiontól megkezdődött a programfüzetek árusítása, és mindenhol mobilshopokba, sálárusokba és hamburgeresekbe botlottam. Nagy volt a nyüzsgés, sokan most álltak sorba a Shankly szoborhoz, de bőven akadtak olyanok is, akik ekkor töltötték tele szatyraikat valamilyen liverpoolos vásárfiával. A bennfentesek már ekkor tudni vélték, Rodgersnek ez lesz az utolsó meccse Liverpoolban, és sokan azt hangoztatták, a klub és a szurkolók (!) érdekében ma egy 2:0-s Villa sikernek kell születnie. Az én szemem előtt persze csakis a győzelem gondolata lebegett, az nem lehet, hogy vesztes meccsen „debütáljak” az Anfield Roadon. Először a Centenary Stand oldalánál található Hillsborough emlékművet néztem meg (ez pénteken még le volt zárva), majd a stadion kapuinak kinyitása után már a lelátón csücsültem. Lélegzetelállító látvány volt az ekkor még szinte teljesen üres arénán végignézni, az első „szívroham” pedig akkor ért, amikor tőlem négy méterre sétált el Robbie Fowler, akinek később még voltak feladatai a találkozón. Jegyem a KOP negyedik sorába szólt, de mielőtt elfoglaltam volna a helyemet, leszaladtam a büfébe, ahol egy sör társaságában (alkoholt nem szabad a nézőtérre vinni, de a büfénél bármennyit fogyaszthatsz) ismerkedtem meg a hely adottságaival.

A mérkőzés kezdése előtt már csak egy feladatom maradt: megkeresni Bogdán Ádámot! Bizony, hiszen nem kisebb projektet tűztem ki célul, mint hogy megszólaltassam Nektek Bogdánt, esetleg egy teljes meccsnapját végigkövethessem Liverpoolban. Az első konkrét levelemre még érkezett válasz, ám a „Kérlek írj majd, mielőtt jössz a meccsre!!!üzenetét sajnos nem követték újabbak, hiába bombáztam Ádámot az utolsó héten már naponta levelekkel. Ennek ellenére nem tettem le a dologról, és egy ajándék britanniás póló kíséretében megpróbáltam hozzá közel férkőzni a bemelegítéskor. Először egy mezei biztonsági őrt kértem meg, hogy segítsen, ő azonban mondta, hogy a korlátig sem mehetek majd le, de beszéljek a személyzet főnökével, ha őt meggyőzöm, akkor lehet esélyem. A zöld inges fószer meghallgatta a sztorimat és a kérésemet, először kikerekedett a szeme, aztán kiröhögött, majd mérhetetlen szarkazmussal újságolta el a többieknek, hogy „nézzétek már, ez a gyerek azt mondja, ismeri Bogdánt…”. Azért annyit hozzátett, ők sem szólhatnak hozzá a játékosokhoz, nem hogy én. Határozott fellépésemnek köszönhetően azért rábízott egy harmadik őrre, hogy ha a bekiabálásomra tényleg szóba áll velem Bogdán (ezt a bömbölő zene is nehezítette), akkor majd ő odaadhatja neki a pólót. Na, ez is több mint a semmi, gondoltam, ráadásul így a kapu mögül nézhetem végig a kapusok bemelegítését (tudjátok, Liverpool plusz kapusok, tiszta mennyország). Mignolet lábbal már ekkor is feltűnően sokat hibázott, Bogdánnak volt, hogy a túlsó kapunál kellett összeszednie a félpályára szánt kirúgásokat. Az első adandó alkalomnál hangos „Ádám! Ádám!” kiáltásokkal és az őt ábrázoló póló lobogtatásával próbáltam megszólítani a magyar portást, aki észre is vett, és kisétált a korlátig. Mikor már libbentem volna oda, az őr megálljt parancsolt nekem, de legalább a mezt odaadta Bogdánnak, aki megkérdezte, dedikálja-e nekem. Mondtam, hogy nem, ez ajándék, és hogy már egyszer beszéltünk, Britannia blog, jó lenne, ha találkoznánk, ésatöbbi, ésatöbbi, de ezek már csukott fülekre találtak, Ádám visszapattant a pályára, és folytatta Mignolet felszopását a meccsre. Sajnos elmaradt a meeting, és azóta is hiába próbáltam felvenni a kapcsolatot Bogdánnal több formában is, hogy csináljon egy képet a pólóban, vagy hogy üzenjen Nektek valamit, egyelőre nem kaptam választ tőle.

Szerencsére ez a kis intermezzo sem törte le a kedvem, és tűkön ülve vártuk a csapatokat a pályára, immár a csordultig megtelt stadionban. Mellettem a szintén az OLSCH-n keresztül érkező Szabó család foglalt helyet, akik nálam jóval rutinosabb meccsre járónak számítanak a szigeteken. Egy rövid beszélgetés után azonban már a pályára koncentráltunk, hiszen érkeztek a csapatok, a hazaiak legnagyobb örömömre Sakhoval, Skrtellel, Coutinhoval és Sturridge-dzsal a kezdőben. A meccs előtti You”ll Never Walk Alone totál libabőr, életre szóló élmény, aki egy picit is szimpatizál a klubbal, egyszer mindenképp élje át!

Alig foglaltuk el székeinket (furcsa, de ezt a szabályt mindenki betartotta, hogy le kell ülni), már föl is ugorhattunk, Coutinho passzából Milner már a 2. percben megszerezte a vezető gólt. Jó volt a hangulat, énekeltünk, dalolásztunk, a csapat dominált, a védelem egy-két hajmeresztő hibáját pedig próbáltuk minél hamarabb elfelejteni. Az Aston Villa szurkolói egyszer hallatták a hangjukat, a liverpooliaknak viszont tetszett a show, egy emberként szavaztuk volna őket tovább az X-faktorban, miután a „We only hate Mancs” rigmusát kántálták a birminghamiek. Nagyon gyorsan elrepült az első félidő, még úgy is, hogy a játék 85%-a a túlsó térfélen zajlott. Reméltük, a folytatásban is hasonló mentalitással játszanak majd kedvenceik, hiszen akkor a hozzánk közelebb eső kapunál is láthatunk majd pazar megoldásokat, és bíztunk benne, hogy szép gólokat is.

A szünetben (akár csak a meccs előtt) fellocsolták a pályát (nem tudom, ki kérte…), míg a KOP felőli kapunál játékos tizenegyesparti vette kezdetét. A feladatra 6-8 fiatal vállalkozott, de a büntető elvégzése előtt 10-szer meg kellett fordulniuk a labda körül. Az első kislány az értékesített tizi után Sturridge tánccal köszöntötte a nézőket, ekkor még nem gondoltuk, hogy az igazinak is hamarosan szemtanúi lehetünk. A gyerekek után Fowler következett, az Isten pedig szintén góllal fejezte be a feladatot, jutalma méretes szurkolói öröm és ujjongás lett.

A második félidőben már a mi oldalunkra támadott a Liverpool, és a csapat elszántsága a pihenő alatt sem lankadt. Sorra alakultak ki a veszélyesnek tűnő helyzetek Guzan kapuja előtt, és Milner labdájából Sturridge káprázatos góllal növelte meg a hazai előnyt. Már a gólpassznál mindenki talpon volt a KOP-ban, a zseniális összjáték után önfeledt ugrálásban és kiabálásban törtünk ki a lelátón. Sturridge aztán a mi oldalunkra érkezett ünnepelni, védjegyévé vált táncolós gólörömét testközelből nézhettük végig. Utánozhatatlan… Gyorsan konstatáltuk, a szezonban először rúgott két gólt a csapat, innen már nem lehet gond, de sajnos nem csak mi, a játékosok is picit megnyugodtak, így a Sakho-Can duó bénázását Gestede góllal büntette. Aggodalmunk rövidségéről újfent Sturridge gondoskodott, a Coutinhotól kapott álompasszt nagyon higgadtan, jobbal helyezte a kapuba. Még egy gyönyörű gól, teljesen el voltunk alélva, valami ilyesmit szerettünk volna látni a pályán. Annak ellenére, hogy megint csak percekig volt kettő közte (Gestede parádésan előzte meg és fejelte le Sakhót), éreztük, innen már nem lehet elveszíteni a meccset. Rodgers egyetlen cseréjét a 94. percben használta ki, megtapsoltatta velünk a találkozó hősét, Daniel Sturridge-ot, aki nevének hangos skandálása közepette hagyta el a játékteret. A lefújást követően lehetőségünk nyílt még néhány fotó elkészítésére is a stadionban, majd mindenki a kijárat felé vette az irányt.

Hogy egy picit a találkozó szakmai részére is rákanyarodjunk, a hazaiak győzelmének kulcsa a háromvédős rendszerre történő visszaállás volt. Can hátrahúzása felszabadított egy helyet a támadó harmadban, így pedig sikerült azt a sokpasszos, pressingelős, letámadós focit játszani, ami igazán fekszik a csapatnak. Feltűnő volt, mekkora szerepe van a támadásokban a két szélsőhátvédnek is, különösen Moreno volt aktív. A spanyol rendre üres területekre mozgott (néha érthetetlenül nem kapott labdát), megtalálta az üres folyosókat, hasznos eleme volt a hazaiak bal oldali játékának. Coutinhóról, Milnerről és Sturridge-ról kár lenne ódákat zengeni, viszont Danny Ings játékáról úgy érzem, szót kell, ejtsek. A Burnleytől érkező fiatal csatár Benteke sérülése miatt játszotta végig a találkozót, de nálam hosszabb távra is beverekedte magát a kezdőbe. Igazi jó angol munkásember ez az Ings, nem ismer elveszett labdát, küzd, hajt, szerel, nem derogál neki visszamenni védekezni, egy igazi állat. Példamutató játékának gyöngyszeme volt az a szerelése, amikor saját térfelére visszasprintelve szerezte vissza a lasztit, úgy tűnt, mintha a többieket lassított felvételként néznék mellette. Emellett technikás is, Sturridge-nak egy nagyon finom mozdulattal osztotta ki a mesterhármas-passzt, nagy kár, hogy Guzan bravúrral szögletre tolta a lövést.

A mérkőzés után a már említett Szabó család fejével a Liverpool szurkolók törzshelyére, a Sandon Pubba igyekeztünk. A kocsmában még hosszú órákig nagy volt az élet, az udvaron grillezéssel, bent pedig italozással ünnepeltük a 3 pontot. A pub falait liverpoolos mezek, újságcikkek, relikviák díszítik, az evertonosok pedig véletlenül se tévedjenek arra. Furcsa volt tapasztalni, mennyivel másabb az angol szurkolói kultúra, mint a magyar. Míg nálunk agresszívre és hőzöngőre, addig kint boldogra isszák magukat az emberek a meccs után, így nem is csodálkoztunk, amikor egy norvég (vagy dán) fiatal, és egy angol öregúr seggrészegen „You’re gorgeous” énekléssel indított hadjáratot a pultos lányok szívéért, akik a figyelmességet apró táncikálással fogadták. Na, minket ilyenkor egy életre kitiltanának a törzshelyünkről… Azért mi magyarok is élen jártunk a dolgokban, nem sokan maradtunk már, amikor vettük a kabátunkat, elbúcsúztunk egymástól és elindultunk mindketten a szállásunkra. Ezúton is köszönöm a segítségeteket, Szabó család!

Sajnos a Sandon Pubbal utazásom érdemi része véget ért. Még egy gyors vacsora, pakolás, és a boarding passom kinyomtatása maradt a szombati nap feladatai között, amelyek után fáradtam dőltem be az ágyba. Vasárnap egy reggeli busszal indultam el Manchesterbe, ahonnan délelőtt startolt a gépem. Hogy semmi se menjen gördülékenyen, a reptéren a fogkrémes tubusom miatt szétcincálták a táskámat, mert nem zacskóztam be. Mondjuk az is lehet, hogy csak a nyakamban lógó Liverpool sál baszta a csőrüket, ki tudja. A repülőn ablak mellé kerültem, és mivel felhők sem voltak, egész úton a tájban gyönyörködtem, és megfigyeltem, milyen lesz elhagyni a szigeteket, és megérkezni Európába. Útitársamat viszont szívesen elcseréltem volna egy másikra, miután egy nagydarab kopasz orosz faszi ManUnitedes pólóban csücsült le mellém. Először csak azt látta, piros a sálam, mire kérdezte, hogy a meccsen voltam-e. Igenlő válaszom után Rooney került szóba, ekkor már jeleztem, hogy nem azon, hanem Liverpoolban. Vette a lapot, sudokuzni kezdett, majd a gép felszállása után keresett egy üres helyet, és átült oda. Én is örültem, Igor! Innen már semmi para nem volt az úton, a táj mellett a kedves és dekoratív stewardessek is megfelelő vizuális élményt nyújtottak, ráadásul enyhe hányingeremet sem követte tettlegesség, így kora estére boldogan érkeztem Magyarországra. Fáradtan, de tele élményekkel. Csak egy kérdés merült fel bennem. Mikor indulunk legközelebb?

Megjegyzés No1: Bocs, hogy nem csak a meccsről írtam, de úgy éreztem, így lesz kerek és egész a történet.

Megjegyzés No2: Aki összekapcsolja a negyedfontos sajtost és a Liverpool FC-t, kap egy pacsit!

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!