Az Arsenal majdnem olyan, mint...

...a Rolling Stones. Tudom, a modern facebook-twitter-instagram generációban sok ember még azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik ilyen banda – talán már azt is elfelejtették, hogy az igazi zenét különféle úgynevezett hangszerekkel játsszák –, de mivel a futball mellett a zene is nagy szenvedélyem, ráadásul mindkét téren angolok a kedvenceim, bátorkodtam kicsit összehasonlítani a kettőt, ilyen még úccsevót’ sehol se.

De mégis hogy jön egymáshoz Nagy-Britannia és a világ legjobb zenekara, és az egyik legjobb futballcsapata? Rögtön úgy, hogy a maguk műfajában megkérdőjelezhetetlenül világszínvonalú terméket nyújtanak a közönségnek. Mindkettejük logója piros, de ez elmondható sok más klubról is. Hanem sokkal inkább kiemelendő a kifogástalan összjáték, az elképesztő minőségű és mennyiségű munka valamint tehetség, ami a játék mögött rejlik. Egyik sem az a hardcore együttes, ott van mindkettőben ugyanaz a könnyedség, elegancia: a jazz és a blues. Az, hogy pont az Arsenal és a Rolling Stones a téma, csak az én megszállottságomat tükrözi, igazából abból indultam ki, hogy alapból mennyire hasonló, sőt szinte ugyanolyan egy zenekar és egy futballcsapat működése.

Mindkettőnek szigorú felépítése van: védelem, középpálya, csatársor. Persze, egy zenekarban kicsit változtatni kell a megfogalmazáson, de a lényeg ugyanaz marad. A védelem egy rock bandában a dobos, aki a háttérbe szorul és ő az, akit a legkevésbé sztárolnak; ha csak nem Keith Moon-ról van szó, aki a függősége ellen felírt gyógyszerekkel adagolta túl magát. Előtte a középpálya, azaz a szorgalmas és hiperaktív gitárosok, na és persze legelöl a gólvágó, a frontember, aki learatja a babérokat és az újságok címlapján pózol négy csöcs között, egy üveg Dom Pérignon-nal a kezében.

A folytatásban a banda négy tagját próbáljuk meg valamilyen szinten egybeolvasztani a londoni klub pár játékosával. Előnyben azon olvasóink, akik a kőkorszakban születtek, vagy csak simán régivágásúak.

A dobos, Charlie Watts szerepét az Arsenal-ban számomra Nacho Monreal tölti be. Egy szerény, jólfésült fiú, aki rendkívül kiegyensúlyozott teljesítményt nyújt, hibát pedig ritkán vét. Elvégzi a maga feladatát, a többit a társakra bízza, viszont nem szarik be, ha alkotnia is kell valamit. Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy egy dobos nem játszik akkora szerepet egy bandában, mint mondjuk a gitárosok, vagy a frontember, de ez nem igaz. Ugyanolyan fontos tagja a zenekarnak, mint ahogy egy jó bal bekk egy focicsapatnak.

Következnek a Ronnie Wood-ok, azaz a tökös gyerekek, akik adnak némi őrültséget a játékhoz. Nem emlegetik őket a világ legjobbjai közt a szakmában, de mi tudjuk, hogy bárhol megállnák a helyüket. Mint például Ramsey, Coquelin és természetesen Jack Wilshere. Ők az olyan játékosok közé tartoznak, amilyenekre mindenképp szüksége van egy csapatnak, mint ahogy egy rock bandának is az olyanokra, mint Ronnie – aki egyébként szereti a focit, sőt, Maradonával biztosan szippantottak már együtt pár alkalommal friss levegőt.

Végül, de nem utolsó sorban pedig az igazi művész: Keith Richards szerepében Mesut Özil. Valójában ezért is lehet legfőképp az ágyúsokhoz hasonlítani a Rolling Stones-t, mivel náluk játszik a liga egyetlen igazi művészlelke. Két zseniről beszélünk, akik olyan dolgokat látnak és észlelnek, amit a világon senki más, és folyamatosan gondolkodnak! Ha pedig nem találnak kézenfekvő megoldást, akkor valószínűleg abban az adott helyzetben nem is volt. Sokan tartják őket lusta trógereknek, de valójában nagyon alaposak és szorgalmasak. Külön öröm számomra, hogy miután elkezdtem írni ezt a posztot, Wenger a napokban valami ilyesmit nyilatkozott: Özil olyan, mint egy zenész, aki mindig a helyes ütemet játssza.

Neki viszont pontosan az hiányzik, ami Keith Richards-nak megvan: egy társ, akinek csak adnia kell egy ötletet, és kettejük főszereplésével az megvalósul, persze a többiek segítségével is.

Az ágyúsok keretéből ugyanis régóta hiányzik egy Mick Jagger. Egy frontember, egy olyan játékos, aki a figyelem középpontjában áll és már órákkal a meccs előtt ő van a kamerák kereszttüzében.  Az a lezser elegancia, a "moves like Jagger", ugyanakkor elképesztő fanatizmus. Egy olyan ember, aki maga is képes lenne szórakoztatni a közönséget, ha esetleg a bandája cserbenhagyja. Volt egy ilyen, Thierry Henry-nak hívták. Mondhatnánk, hogy ott van most Alexis Sánchez, de azért mégis csak más tészta. Ő néha túlságosan is görcsös ehhez a szerepkörhöz, nincs meg benne az a lazaság, az a kis plusz, ami Henry magasságokba emelné őt. Ettől függetlenül természetesen imádjuk, és szó sincs róla, hogy nem lenne nekünk elég jó. Sőt, én személy szerint inkább őt is a Ronnie Wood kategóriába sorolnám az energiája és a tökössége miatt.

Keith Richards & Mick Jagger

Az igazi Jagger-t megtalálni már a menedzser dolga. Ő azonban egy olyan ember, aki addig fog várni, amíg meg nem találja a megfelelő frontembert. Semmiképp nem akar milliókat költeni egy ideiglenes megoldásra. Ő az igazit akarja. Nekünk, szurkolóknak pedig bíznunk kell benne, ahogy azt például egy zenekar új albumánál is tesszük. Bízunk benne, hogy jó lesz. Jobb, mint az előző. Bár kétségtelen, hogy az Arsenal esetében nagyon magasra van téve a léc, ha egy frontemberről beszélünk...

Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!