A José-akták, II. rész

A világ legfaszipántosabb sportújságírója, Jonathan Wilson monumentális cikket rittyentett José Mourinho karrierjéről. Nem maradt ki semmi, benne vannak az indulás motivációi, a Barcánál töltött tanulóidőszak sajátosságai, a portós sikerek, egyre erősebb konfliktusai Abramoviccsal, és az egész személyiségét, edzői hitvallását alapvetően átformáló 2008-as történések is. Az első felvonásban visszatekintettünk a kezdetekre, a portói felemekedés okaira, és a Chelsea-nél eltöltött időszak buktatóira. Most kétrészes monstre posztunk második epizódja következik, nem szó szerinti fordításban, de a lényeget átadva. Vigyázat, tldr!

Nem sokkal Mourinho Chelsea-től való távozását követően egyértelművé vált, hogy Frank Rijkaard napjai meg vannak számlálva a Barcelona edzőjeként. A holland kezéből egyre inkább kicsúszott a gyeplő, sem motiválni, sem fegyelmezni nem tudta a magukról megfeledkezett sztárokat. Ahogyan a Barca akkori vezérigazgatója, Ferran Soriano írta nemrég megjelent könyvében, „a legmagasabb szinten már az elhivatottság 5%-os visszaesése is kezelhetetlen problémákat okoz, és Frank nem igazán tudta, hogyan leheljen újra életet a csapatba.” A Barcelona valójában már 2008 januárjában, alig másfél évvel Rijkaard BL-győzelmét követően eljátszott a gondolattal, hogy Mourinhót ülteti a csapat kispadjára, de végül a vezetőség úgy döntött, kitart a holland mellett a szezon végéig, hogy aztán az utód tiszta lappal kezdhesse el építeni a saját csapatát.

Txiki Begiristain, a Barcelona akkori technikai igazgatója nyáron már tárgyalt is Mourinhóval, aki hosszasan vázolta elképzeléseit a csapatra vonatkozóan. Begiristain közölte vele, hogy a végső döntést nem ő hozza meg, hanem Johan Cruyff, akinek ugyan semmilyen formális pozíciója nincs a klubnál, de mivel önmagában képviseli a Barca alapvető értékeit, mindennél többet ér a szava. Mourinho ekkor úgy döntött, felhívja Joan Laportát, a Barcelona elnökét, és megkéri, hozzon össze neki egy beszélgetést Cruyffal, hogy meg tudja őt győzni alkalmasságáról. Laporta nemmel válaszolt, és azzal érvelt, hogy a klub már meghozta a végső döntést, Josep Guardiolát nevezi ki Frank Rijkaard utódjául. Mourinho azzal a felütéssel tette le a telefont, hogy Laporta szörnyű hibát követett el.

Ferran Soriano szerint már 2008 januárjában felmerült Mourinho szerződtetése a Barcelonánál

Soriano utólag elmondta, a Barcelona vezetősége egy kilenc pontból álló listát állított össze azokról a tulajdonságokról, amelyek szükségesek ahhoz, hogy valaki a csapat edzője lehessen:

  1. fogadja el a klub alapvető működési sajátosságait, és azt, hogy mellette dolgozik egy sportigazgató is
  2. a preferált játékstílusa legyen összeegyeztethető a Barca hagyományaival
  3. képviselje a megfelelő értékeket az első csapat játékosai felé, és viseltessen különös figyelemmel a fiatal tehetségek irányába
  4. megfelelő edzéseket vezényeljen, és képes legyen eredményes lenni a csapattal
  5. menedzselje proaktívan az öltözőt
  6. képes legyen felelősséggel viseltetni a klub működésének egyéb területeit illetően is, illeszkedjen a konzervatív profilba és ne használja túlzott gyakorisággal a médiát
  7. játékosként és edzőként is legyen tapasztalata a legmagasabb szinten
  8. minden körülmények között támogassa a klub vezetőségét
  9. rendelkezzen tapasztalattal a spanyol bajnokságot, a klubot, valamint az európai kupaporondot illetően

A verseny villámgyorsan kétszereplősre redukálódott, Soriano is elismeri, csak és kizárólag Mourinho valamint Guardiola jöhetett szóba, mint vezetőedző. A kilences pontot illetően mind a ketten elbuktak, de José emellett a kettes, a hármas, a hatos és a nyolcas pont kívánalmainak sem felelt meg – legalábbis a Barcelona vezetése szerint. „Egyértelmű volt, és mind tudtuk, hogy Mourinho remek edző, de azt gondoltuk, Guardiola még nála is jobb lehet majd” – magyarázza Soriano. „A legfontosabb kérdés az volt, mennyire ismerik a klubot. Mourinhónak is megvolt a megfelelő tapasztalata, de ebben nem versenyezhetett Guardiolával, aki egy volt közülünk, és minden apró részletet tökéletesen ismert a filozófiánkból. Mourinho egy igazi győztes, de úgy véltük, a győzelem érdekében olyan szintű feszültséget generál maga körül, ami hosszú távon már káros.”

A kikosarazott Mourinho soha nem bocsátott meg a Barcelonának.

****

José jobb híján az Interhez írt alá 2008 nyarán. A Chelsea-hez hasonlóan itt is voltak problémák a védelem közepének sebességével, ezért Mourinho úgy döntött, mélyen fog védekezni, és csak a két szélsőhátvédnek (Maxwell, Maicon) engedi meg, hogy fellépjenek a támadásokhoz. Előrefelé sokszor változott a csapat összetétele, de a 4-3-1-2-es formáció nagyjából állandó maradt: Esteban Cambiasso őrjáratozott a védelem előtt, mellette Javier Zanetti és Sulley Muntari biztosította az egyensúlyt, az ellenfél térfelén pedig Dejan Sztankovics irányított Zlatan Ibrahimovics és a másik, időről időre változó csatár mögött. A csapat mindössze négy meccset elveszítve, nagyon simán nyerte meg a Serie A-t, zsinórban negyedszer. Egy évvel később – részben a sokkal sikeresebb BL-menetelés miatt – jóval szorosabb versenyfutásra kényszerültek, de két ponttal így is sikerült megelőzniük a Romát. Nem mellesleg pedig az Inter 45 év várakozás után újra megnyerte a Bajnokok Ligáját.

A döntőt az ellen a Bayern München ellen nyerték 2-0-ra, amelyet Mourinho korábbi mentora, Louis van Gaal vezetett. Mégsem ez volt a legfontosabb párharcuk a sorozatban, hanem az elődöntő, ahol a címvédő, és verhetetlennek látszó, amúgy Josep Guardiola által irányított Barcelonával találkozott az Inter.

Mourinhónak szerencséje is volt, a milánói odavágóra a kimondhatatlan nevű izlandi vulkán, az Eyjafjallajökull kitörése miatt kénytelen volt busszal utazni a Barca, a játékosok kimerültsége pedig komoly befolyással volt a meccs alakulására. Az Inter Mourinho fantasztikus taktikájának (betonkeménységű 4-2-3-1-et rakott fel a pályára, két szűrővel, Thiago Mottával és Cambiassóval, de előttük a szélen játszó Eto’o-Pandev duó is rengeteget jött hátra) is köszönhetően 3-1-re nyert. José csapata mesterien állt vissza bekkelni, hogy aztán pillanatok alatt menjen át támadásba, amiben hatalmas segítséget jelentett a center Diego Milito bravúros fejjátéka.

Az igazi truváj azonban a visszavágóra maradt, ekkor vett tökéletes bosszút a Barcelonán Mourinho. Az Inter már 29 percnyi játék után emberhátrányba került, miután Busquets színészkedését elhitte a bíró, és kiállította Thiago Mottát. Ezek után az olaszok még defenzívebb felfogásra váltottak, José mind a kilenc mezőnyjátékosát a labda mögé parancsolta. Eto’o és a Pandev helyre a piros lap után beálló Chivu gyakorlatilag szélső hátvédet játszottak, a Barca pedig hiába birtokolta 81(!) százalékban a labdát, nem tudta áthámozni magát a kék-fekete falon. Az Internek mindössze egyetlen lövése volt a meccsen, a katalánoknak 15, de a végeredményen ez nem változtatott: a Barcelona csak 1-0-ra tudott nyerni, így összesítésben kiesett. Mourinho a létező legjobb helyen, a Camp Nouban dörgölhette a Barca vezetőségének orra alá sikerét.

****

Bár Mourinho milánói regnálása nyilvánvaló történelmi párhuzamokat ébresztett a hatvanas évek Grande Interének legendás mesterével, a nem kevésbé defenzív, és nem kevésbé öntörvényű Helenio Herrerával, nyilvánvaló volt, hogy José célja a visszatérés Angliába, vagy Spanyolországba. Egyrészt ezekben az országokban volt a pénz, ami a Bajnokok Ligája megnyeréséhez kellett, másrészt ezekben a ligákban volt meg az erő, hogy magukhoz csábítsák a világ legjobb edzőjét. Azok után, hogy Mourinho hat éven belül kétszer is leigázta Európát egy, az ellenfelekhez képest másodvonalas csapattal, már csak az volt hátra, hogy a legfelsőbb szinteken, egy igazi, eredendő topklubnál is bizonyítsa rátermettségét.

A Real Madrid minden szempontból tökéletes állomásnak tűnt a karrierben. A csapat hosszú évek óta sikertelen volt, vagyis Mourinho szemrebbenés nélkül tetszeleghetett a megmentő szerepében. Ráadásul Spanyolországba kerülhetett, oda, ahol a Barcelona és Pep Guardiola lábai előtt hevert a bajnokság. Eljött a végső összecsapás ideje.

A királyi gárda valójában már 2007 óta folyamatos kapcsolatban állt Joséval. Ebben az évben igazolták le Pepét, a brazil származású portugál védőt a Portótól, akinek az ügynöke ugyanúgy Jorge Mendes volt, mint ahogyan Mourinhónak is. 2010-ben a Realt a chilei Manuel Pellegrini irányította, de ő egy pillanatra sem élvezte a vezetőség teljes értékű bizalmát, és amikor Mourinho vezetésével az Inter legyőzte a Barcát, a klubelnök Florentino Pérez számára nyilvánvalóvá vált, hogy ki is az ő embere valójában. Arra a következtetésre jutott, hogy ha meg akarja verni a Barcelonát, Mourinhót kell a csapat kispadjára ültetnie. A Madridot az sem zavarta, hogy ezzel a klub teljes identitását ki kell fordítani a sarkaiból –a győzelem érdekében hajlandóak voltak elfogadni Mourinho defenzív és konfrontatív stílusát.

José 2010 nyarán lett a Real Madrid edzője. Kinevezése után azonnal elkezdte meghonosítani az Internél általa sikerre vitt 4-2-3-1-es formációt: Xabi Alonso és Khedira lett a két védekező középpályás, előttük Ronaldo, Özil és Di María alkották a kreatív frontvonalat, az ellenfél kapuja előtt pedig Benzema, vagy Higuaín játszott csatárt. Az üzlet nehezen indult be, két kínos 0-0 is becsúszott a bajnokság elején (a Mallorca és a Levante ellen), de a november 29-i El Clásico előtt a Real egy ponttal megelőzte a Barcelonát a tabellán. Ez volt a pillanat, amire Mourinho olyan régen várt: végérvényesen bizonyíthatta, hogy jobb edző, mint Guardiola, akit anno épp helyette választott ki a Barcelona vezetősége.

A terv ugyanaz volt, mint hét hónappal korábban. Mélyen védekezni, áthatolhatatlan falat húzni a kapu elé, és kontrákból legyőzni a Barcelonát. Igen ám, de az Inter elleni meccsekhez képest a Barcából távozott Ibrahimovic, az ő hiányában pedig sokkal mozgékonyabb, gyorsabb, kreatívabb támadókkal operálhatott Guardiola. A Messi, Pedro, Villa hármasfogat remek játékának köszönhetően már 14 perc után 2-0-ra vezetett a katalán csapat, így Mourinho kénytelen volt a B-tervhez nyúlni: a félidőben behozta Diarrát Özil helyett, letámadást parancsolt, és abban bízott, három, alapvetően védekező típusú középpályás (Lass, Alonso és Khedira) elég lesz ahhoz, hogy a Barcelona ne tudjon további gólokat szerezni. Nem lett igaza, a különbség csak egyre nagyobb lett a csapatok között, és a hazaiak végül 5-0-ra nyertek.

A Madrid ezt követően mindössze három további meccset veszített el a bajnokságban, de ez is kevés volt. A Barca nem csak a bajnoki címet húzta be simán, de a BL elődöntőjében is legyőzte a Realt. Mourinho ebben a párharcban már óvatosabb volt, kezdettől fogva három védekező középpályással játszott – ezt hívta a spanyol sajtó az ún. trivote-nak -, mégsem tudta megállítani Guardiola csapatát. Ha hihetünk Diego Torres Mourinhóról írott könyvének (ami célszerű, hisz bár a szerző meglehetősen kritikus hangvételben ír az edzőről, nem akármilyen minőségű öltözői forrásokra támaszkodhatott), ez volt az a pillanat, amikor Mourinho elhatározta, hogy a komolyabb mérkőzéseken mindig a trivote-ot teszi fel a pályára.

Torres szerint mindez azért történt, mert Mourinho Madridban nem pusztán győzni szeretett volna – ami egyébként addig mindig, mindenhol az elsődleges és egyetlen célja volt -, hanem a fejébe vette, hogy a saját, egyedi módján fog győzni, hogy bekerüljön a futball taktikai újítóinak halhatatlan csoportjába. Ennek megfelelően ebben az időszakban folyamatosan a trivote-ról beszélt a sajtónak, azt hangsúlyozta, hogy három, agresszív, sok szerelést végrehajtó középpályással kell nyomás alá helyezni az ellenfelet, magasan letámadni, és a rendezetlen védelem ellen könnyű gólokat szerezni, kevés passzból. Úgy tűnt, mintha mindenképpen valamiféle újítónak szeretné beállítani magát, holott a trivote kifejezés már korábban meghonosodott a spanyol futballban: a jelzőt eredendően az 1998-as olasz válogatott középpályásaira, Dino Baggióra, Luigi Di Biagióra és Gianluca Pessottóra használta egy szakíró.

Ennél is nagyobb probléma volt azonban, hogy Mourinho olyan esetekben is ragaszkodott a trivote-hoz, amikor az kifejezetten hátrányos volt, és azt jelentette, hogy néhány játékosnak számára idegen poszton kellett szerepelnie. Egyre több külső szemlélőnek tűnt úgy, hogy a csapat sikeressége másodlagos szemponttá vált José Mourinho személyes legendájának fényesítése mögött. Hogy ez igaz volt-e, avagy sem, azt kívülállóként meglehetősen nehéz eldönteni – főleg a Torres-könyv alapján, amire sok jelzőt lehet használni, de ezek között biztosan nincs ott a pártatlan -, mindenesetre tény, hogy Mourinho mérlege Madridban mindvégig csapnivaló maradt a rangadókon, pláne, ha idegenben kellett játszania a csapattal.

A 2011-es év BL-elődöntőinek első meccsén José Diarra, Alonso és Pepe személyében három védekező középpályással várta a Barcát. Pepe azonban piros lapot kapott, a katalánok pedig a maguk javára fordították a meccset, és Messi két góljával 2-0-ra győztek, hogy aztán 3-1-es összesítéssel jussanak be a döntőbe. A párharc végig elképesztően feszült és durva volt, javarészt Mourinho taktikájának köszönhetően – bár egyértelmű volt, hogy a Barcelona játékosai időnként szándékosan rájátszottak a szabálytalanságokra, a laikus szemlélőnek mégis úgy tűnt, hogy míg az egyik csapat játszani szeretné a focit, a másik csak a rugdosódással van elfoglalva. Mourinho küldetéstudata és szándékosan radikális szembehelyezkedése a katalán stílussal jó és rossz, futball és antifutball összecsapásává silányította a mérkőzéseket. José összesen tizenhét Clásicón ült a kispadon a Barcelona ellen, ezeken csapata 346 szabálytalanságot követett el. A Barca játékosa csak 220-at.

Torres könyve szerint Mourinho egy nagyon egyszerű, hét pontos tervet állított össze a nagy meccsek megnyerésére vonatkozó meglátásaiból:

  1. a meccset az a csapat nyeri meg, amelyik kevesebbet hibázik
  2. a futball annak a csapatnak kedvez, amelyik képes több hibát kikényszeríteni az ellenfeléből
  3. idegenben nem az a fontos, hogy dominálj az ellenfeled felett, hanem, hogy hibázásra késztesd őket a taktikáddal
  4. akinél a labda van, az nagyobb eséllyel követ el hibát
  5. aki lemond a labda birtoklásáról, az kevésbé hajlamos hibázni a meccsen
  6. akinél a labda van, az fél attól, hogy elveszíti
  7. ebből kifolyólag akinél épp nincs ott a labda, az mindig erősebb, mert nem az elvesztéstől fél, hanem a megszerzésére törekszik.

Ez a fenti hét pont a Barcajax-iskola tökéletes antitézise. Alig tizenegy évvel azt követően, hogy Mourinho elhagyta a Barcelonát, a helyet, ahol komoly edző vált belőle, mindenben az őt tanító filozófia ellen fordult. Nem volt többé visszaút.

Mourinho első látványos sikere a Madrid padján a 2011-es kupadöntőben jött el. Hosszabbításban verte a Barcelonát, pontosan annak a filozófiának a mentén, amit elvárt a csapattól. A Barcelona többé nem volt érinthetetlen a számára a Real padján sem.

Ennek ellenére - hiába hittek kifejezetten sokan abban, hogy a kupadöntő fordulat lesz Mourinho és Guardiola párbajában – a felszínen nem változott semmi: a Barcelona maradt az üldözött, a Real (pontosabban maga Mourinho, lényének és edzői filozófiájának minden porcikájával) pedig az elszánt üldöző. A következő szezon elején a Szuperkupa-párharcban találkozott a két csapat, és bár a különbség szemmel láthatóan csökkent a felek között, a Madrid továbbra sem tudott felülkerekedni: a Barcelona 5-4-es összesítéssel győzött, a mindent eldöntő gólt Messi lőtte, a második mérkőzés rendes játékidejének lejárta előtt mindössze két perccel.

Az eredménynél azonban sokkal fontosabb tanulságnak bizonyult, hogy végleg elszabadultak az indulatok. A visszavágó utolsó pillanataiban – a biztos vereség tudatában – Marcelónál, a Real balbekkjénél elszakadt a cérna, a bíró pedig kiállította őt a meccsről. A kialakuló kavarodásban aztán Mourinho egy másik játékosa, Mesut Özil is piros lapot kapott, José pedig egészen odáig merészkedett, hogy hátulról próbálta meg kinyomni a Barca akkori másodedzőjének, Tito Vilanovának a szemét. Végképp világossá vált, hogy Mourinho olyan energiákat szabadít fel a párharc megnyerésének érdekében, amelyeket már ő maga sem tud kordában tartani.

Ekkor azonban még nem látszott egyértelműen, hogy a portugál által felhúzott építmény mindössze kártyavár. Sőt, José második évében, a 2011/12-es kiírásban a Real legyőzte a Barcelonát a bajnokságban, és kis híján a Bajnokok Ligájában is bejutott a döntőbe – ez utóbbit végül a Bayern ellen elbukott büntetőpárbaj hiúsította meg. A Madrid mindössze két mérkőzést vesztett el a bajnokságban, és kilenc ponttal végzett az egyre kimerültebbnek és elcsigázottabbnak látszó Guardiola csapata előtt a tabellán. Mourinho biztossá vált abban, hogy a módszerei hatásosak, ráadásul egy új formációval, a 4-2-3-1-gyel is szerelembe esett.

A csúcsra járatott fegyelem és eltökéltség azonban rögtön a következő szezon elején megkérte a maga árát. A Real a bajnokság első négy meccsén mindössze négy pontot tudott összekaparni, és a Sevillától, valamint a Getafétól is kikapott. Amikor február elején a kiesőjelölt Granadával szemben is alulmaradt a csapat (0-1), egyértelművé vált, hogy nincs többé esélyük a címvédésre a Barcelonával szemben. Pedig a katalánok szintén szenvedtek: a távozó Guardiola helyét a másodedző Tito Vilanova próbálta meg betölteni, ám kiújuló rákbetegsége miatt erre tavasszal már nem sok esélye volt. Ennek ellenére a Barca zseniális őszi játékának köszönhetően behozhatatlan előnyre tett szert a tabellán.

A Real játékosai a vereségek hatására minden korábbinál hangosabban kezdtek panaszkodni a portugál módszereire. Zavarta őket, hogy a csapat a szezon későbbi szakaszának nagy meccseire készülve túl sokat gyakorolta a kontratámadások kivitelezését, még akkor is, amikor már folyamatosan jöttek a botlások a keményen védekező kicsikkel szemben. Úgy tűnt, Mourinho mindent feltett a BL-győzelemre, de hiába: már a Manchester United elleni nyolcaddöntőben is nagyon rezgett a léc a csapat számára (végül egy vitatható piros lap sietett José segítségére), ám az elődöntőben a Borussia Dortmund valósággal földbe döngölte a Madridot. Jürgen Klopp csapata gyorsabb, élesebb és pontosabb volt, mint a spanyolok, és kívülről úgy tűnt, épp a saját módszereivel lepte meg és verte el a nagy José Mourinhót. Akinek a napjai innentől fogva meg voltak számlálva Madridban.

*****

2013. május 7.: Mourinho a Malaga elleni bajnoki meccset megelőzően egyedül érkezik a madridi Sheraton Hotelbe, miután nem volt hajlandó együtt utazni játékosaival, akiket alig pár órával korábban a lojalitás teljes hiányával vádolt meg a sajtóban. A szálloda előtt már ott várakozik az Ultras Sur szurkolói csoport, amelyik önmagát a Real leginkább elkötelezett drukkereinek közösségeként tartja számon. Zászlóikon teljes támogatásukról és szeretetükről biztosítják Mourinhót.

José ekkor már teljes és totális háborút vívott a klub ikonja, Iker Casillas ellen, akit saját elárulásával vádolt a sajtóban. A drukkereket megosztotta a viszály, de ennél is fontosabb, hogy Mourinho értelmetlennek tűnő harcának az öltőzőben is pontosan ugyanilyen hatása volt. Mivel eközben az eredmények egyre rosszabbak lettek, az avatott szemek számára egyértelműnek tűnt, hogy José már nem lesz sokáig a Real Madrid edzője. A dolgok azonban hamarosan még rosszabbra fordultak a portugál számára.

Ugyanezen az éjszakán, nem sokkal este tíz óra után bombaként robbant a hír: Sir Alex Ferguson, a Manchester United legendás menedzsere visszavonul, a helyét pedig minden bizonnyal saját maga által kiválasztott utóda, David Moyes veszi át. Mourinho a híreket hallva letargiába esett. Mindvégig úgy gondolta, különleges, közeli kapcsolatban áll Fergusonnal, aki azonban most nem hívta fel, és nem tájékoztatta előre a döntéséről – sőt, úgy tűnt, egyáltalán fel sem merült a neve lehetséges utódjaként. Diego Torres könyvében azt írja, José egész éjjel nyugtalan és bosszús volt: állandóan a híreket böngészte, hátha valahol, valami tévedés történt, és valójában nincs még eldöntve, ki lesz Ferguson utódja a Unitednél. Másnap reggel azonnal felhívta menedzserét, Jorge Mendest, és azt tudakolta, vajon lehet-e még tenni valamit annak érdekében, hogy Moyes kinevezése meghiúsuljon, ő pedig képbe kerüljön, mint Fergie-utód.

Egy nappal később Mourinho már azt próbálta bizonygatni a sajtóban, hogy mindig is vissza szeretett volna térni a Chelsea-hez – és a felesége is folyton azzal nyaggatja, hogy újra Londonban akar élni. Talán igaz volt, talán nem, és José a United lépését úgy értékelte, hogy másodszor is elárulták őt. Biztosat nem tudni, de azt talán elfogadhatjuk, hogy 2013 tavaszán a portugál nagyon is érdeklődött a Unitednél szabaddá váló menedzseri poszt iránt.

„Egy Manchester United-menedzser sosem tenné azt, amit ő megengedett magának Tito Vilanovával szemben” – nyilatkozta a Guardiannal 2012 decemberében a klub egyik ikonja, Bobby Charlton. „Mourinho egy nagyszerű edző, de ennél tovább nem mennék.” José viselkedése nem csak a Unitednél jelentett aggályokat. Torres könyvében idéz egy vezetőt Jorge Mendes cégétől, a Gestifutétól, aki szerint „Mourinhóval az a probléma, hogy ha nem mennek jól a dolgai, akkor nem a klub útját követi, hanem a sajátját.”

****

2013 nyarán Mourinho számára nagyjából két lehetséges továbblépési lehetőség marad: elmegy Franciaországba a PSG-hez, vagy visszatér a Chelsea-be. Utóbbit választotta, és úgy tűnt, a hazatérés megnyugtatja, stabilizálja. Maga is úgy fogalmazott, otthonra szeretne lelni London kék felén, és boldog, hogy visszatérhet ahhoz a klubhoz, ahová tartozik. Úgy tűnt, minden kerek, minden tökéletes, a sikerek pedig futószalagon jönnek majd. Nem egészen így alakult.

A Chelsea keretében valósággal hemzsegtek a tehetséges támadójátékosok. A csapat többnyire a 4-2-3-1-es formációban szerepelt, ahol az egy szem csatár mögött olyan középpályások osztották el a labdákat, mint Hazard, Mata, Oscar, Schürrle, De Bruyne és a később érkező Willian. Mourinho megújulni látszott, látványosabb, offenzívebb játékot ígért, és sokáig valóban ezzel is próbálkozott a pályán. Az új lendület azonban nem tartott sokáig: a Chelsea decemberben kikapott a Sunderlandtől a Ligakupában, Mourinho pedig a meccset követően arról kezdett el beszélni, hogy ideje visszatérni a gyökerekhez. Nem a levegőbe beszélt, kilenc nappal később az Arsenal otthonában már egy hiperdefenzív csapat állt ki, és senki nem lepődött meg azon, hogy a rangadó gólnélküli döntetlennel ért véget.

Mourinho láthatóan élvezte az új helyzetet, és lubickolt a védekező edző szerepében. A nehézkes szezonkezdethez képest valósággal kivirágzott, a csapat pedig zseniális sorozatba kezdett, amely 13 veretlen meccsen át tartott ki. Ez idő alatt a Chelsea mindössze 4 gólt kapott az ellenfelektől. Mourinho valóban visszatért az alapokhoz.

A tavasz vége felé azonban megtorpant a csapat, a Villától, a megtáltosodó Crystal Palace-tól és (újra) a Sunderlandtől is kikapott a Chelsea. A bajnoki címhez fűzött remények ezzel gyakorlatilag elszálltak, de Josének volt még egy utolsó utáni esélye: négy fordulóval a zárás előtt a Chelsea az éllovas Liverpoollal játszott rangadót.

Egy döntetlen megerősítette volna a Liverpool vezető helyét a tabellán, de Mourinho elővette azt a hitvallását, amit már Madridban is előszeretettel hangoztatott a rangadókkal kapcsolatosan. A Chelsea mindössze 23%-ban birtokolta a labdát, és nem is volt szándékában támadást építeni: a londoniak végig abban bíztak, hogy a Liverpool hibázik majd a nyomás alatt, ők pedig ezt kihasználva nyerik meg a meccset. Végül igazuk lett: Gerrard elcsúszása után Demba Ba zavartalanul gyalogolhatott be a kapuba, majd Willian is lőtt egy gólt kontrából. 2-0-ra nyertek, Mourinho pedig igazolást kapott az egyik legfontosabb alapelvéről: „aki birtokolja a labdát, az fél.”

Ezzel párhuzamosan a keret átalakítása is elkezdődött. Már januárban érkezett Nemanja Matics, a szerb védekező középpályás, aztán nyáron Fabregas és főleg Diego Costa megszerzésével Mourinho végleg visszatért arra az útra, ami a Realnál is jellemezte. Betonbiztos védekezésből vezetett gyors, pontos, kíméletlen hatékonysággal befejezett akciók képezték a Chelsea új stratégiáját. Már a szezon első meccsén, a Burnley elleni 3-1-es győzelem alkalmával igazi bajnokcsapatnak nézett ki a Chelsea, és végül nem is okoztak csalódást: mindössze három vereséget szenvedtek el az idényben, és nagyon magabiztosan nyerték meg a Premier League-et.

Azok számára, akik régről ismerik Josét, a teljesítmény a régi Mourinhót idézte. „Semmiféle különbséget nem érzek abban, ahogy a játékosaival kommunikál” – idézte fel a múltat José korábbi játékosa, Maniche. „Dolgoztam vele egy rövid ideig a Chelsea-nél is, igazából semmi sem változott. Még a bemelegítés és pont ugyanaz volt a meccsek előtt, mint anno a Portónál.”

Costinha, korábbi kiváló védekező középpályása szintén hasonlóan vélekedik. „Szerencsés vagyok, mert láthattam őt dolgozni a Portónál, a Chelsea-nél, az Internél, és egy kicsit a Real Madridnál is. Az egyetlen dolog, ami változott körülötte, a játékosai voltak. Mindegyik klub más volt, az ő munkája pedig abban teljesedett ki, hogy átalakította a játékosait a maga képére, a maga filozófiájához. Mindenkit egyenként elemzett, és mindenkivel kapcsolatban meg akarta érteni, hogyan válhat a csapat hasznára.”

Amikor második szezonjának közepén a City összeomlott, és gyakorlatilag biztossá vált a Chelsea bajnoki címe, egyre többen kezdtek arról beszélni, vajon méltó-e egy bajnokcsapathoz egyáltalán a londoniak játéka. A legtöbben azzal bélyegezték meg Mourinhót, hogy kockázatkerülése és minimalista hozzáállása miatt unalmasak a Chelsea meccsei, de volt játékosai közül ezzel sem Jorge Costa, sem Maniche nem értett egyet, Mindketten azt hangoztatták, hogy a futball lényege a győzelem, azt pedig Mourinho rendszeresen szállítja, teljesen mindegy, hogy éppen milyen színvonalú játékkal.

Maga Mourinho is hasonlóan szokott vélekedni a kérdésről: „Nem hiszem, hogy bármi változott volna ebben a sportban az évszázadok alatt. Nincs olyan gyerek, aki – játsszon bár az apjával, vagy az unokatestvérével – ne győzni akarna akkor, amikor focizni kezd. Ez a sport természete, ez a lényeg, és ebben semmilyen változás nincs a kezdetek óta. Azért játszunk, hogy győzzünk. Ez a legmagasabb szinten még határozottabban jelen van: nálunk a győzelem nem csak vágy, de cél is. Ezt várják el tőlünk, ez a munkánk. Az emberek persze megpróbálják ezt álcázni, ideológiák mögé bújtatni, valami olyat kreálni, ami nem is igaz.  Például akkor, amikor az edzők új generációjáról beszélnek. Milyen új generáció? Mindig az lesz az aktuális generáció, amelyik épp győz. Azok, akik csak néhanapján, vagy sosem győznek, mindig más kasztba tartoznak majd.”

Hogy kontextusba tudjuk helyezni, álljanak itt egy másik (mostanság épp nagyon szenvedő) sztáredző, Louis van Gaal szavai. Ő egészen másképp látja a kérdést:

„José jobban hisz a védekezésben, mint a támadásban” – mondta a holland Patrick Barclay Mourinhoról szóló könyvében. „Az én filozófiám mindig az volt, hogy szórakoztassuk a közönséget, támadjunk. Elvégre ezért van ez a játék. Az ő filozófiája ezzel szemben a győzelem. Ez a legnagyobb különbség kettőnk között.”

Van Gaal szavaiba bele lehet – sőt, talán bele is kell – kötni. Vajon az általa irányított AZ Alkmaar mennyire volt szórakoztató és támadó csapat, a maga teljesen merev 4-4-2-es felállásával? És mennyire volt az a 2014-es világbajnokságon szinte végig öt védővel játszó holland válogatott? Vagy épp az a Manchester United, amelyik legutóbbi négy hazai meccsén összesen hétszer találta el az ellenfelek kapuját?

„Nincsen új edzői generáció” – harsogja tovább Mourinho. „Mindössze annyi történik, hogy vannak emberek, akik elvekben, filozófiákban hisznek, és ehhez mérten próbálnak kreálni valamit a valóságból. A valóságban mindenki győzni akar. Ha például nem játszol kontrára, akkor bolond vagy. A kontra egy fantasztikus eleme a játéknak. Gondoljunk csak bele, amikor kontrázunk, akkor ez ellenfelünk épp elhagyta a saját egyensúlyi szerkezetét, támadáshoz van rendezkedve, miközben a labda már nálunk van. Ez a gyönyörű az egészben, amikor valaki kontrázhat, az mindig összefügg azzal, hogy a másik csapat elvesztette a labdát, és aki megszerezte, annak varázslatos esélye van gólt szerezni, mert az ellenfele rendezetlen. Szóval ha nem játszol kontrára, ha nem akarsz magadnak egy ilyen szituációt, akkor annak csak egy oka lehet, az, hogy bolond vagy. Egyszerűen muszáj erre törekedned. Az emberek most kitalálták, hogy ez valami alsóbb rendű hozzáállás, a közbeszéd pedig igazodik ehhez. Pedig az igazság az, hogy a futball nem változik, ma is a győzelemről szól.”

A Manchester United ellen 2015-ben vívott bajnoki tökéletes összegzése és mintapéldája volt a fenti gondolkodásnak. A bajnokságot toronymagasan vezető Chelsea, bár megtehette volna, hogy kockáztat, és megpróbál támadófocit játszani, legjobb csatára, Diego Costa hiányában visszaállt, és kőkeményen bekkelt. Mourinho az eredendően középső védő Kurt Zoumát vetette be a középpályán a labdaszerző Matics mellett, és teljesen lemondott a labdabirtoklásról – a Chelsea ugyanakkor 1-0-ra megnyerte a meccset. Avatatlan szemek számára úgy tűnt, a United dominálja a meccset, és Van Gaal csapata támadófocit játszik, de igazság szerint az egész mérkőzésen az, és pontosan úgy történt, ahogyan José Mourinho szerette volna.

„Egyszerű a válasz” – kezdte értékelését José, amikor a meccs után az újságírók a taktikájáról faggatták. „Fontos játékosok hiányoztak a támadóink közül, nélkülöznünk kellett Costát, és nem vethettük be az ő helyettesét, Rémyt sem. Nem volt mélysége a keretünknek a támadókat illetően. Csak csereként játszathattam Oscart, ezzel a támadásaink rengeteget vesztettek a potenciáljukból. Ráadásul nekünk mindössze egyetlen pontra volt szükségünk, míg a riválisunknak hármat kellett volna szereznie. Ennyire egyszerű az egész.”

„Ha nem kapunk gólt, én már biztosan elértem a célom. Ráadásul, mivel az ellenfélnek gólt kell szereznie a győzelemhez, megnő az esélyem arra, hogy labdát szerezve tőle, a rendezetlen védelmére vezethessem rá a labdát. Lehetett tudni, hogy magasan védekeznek majd, feltolt szélső hátvédekkel, és csak egy védekező középpályásuk lesz a két védő előtt, köztük nagy területtel. Ha ezt nem elemzed ki, nem veszed észre, hogy milyen jó esélyeket biztosít a te csapatodnak, és erre nem készíted fel a saját játékosaidat, akkor nem vagy edző.”

„Erről szól az edzősködés. Felismerni az ellenfél erényeit, és gyengéit. És persze, felismerni a saját erényeidet, valamint gyengéidet. A győzelemhez pedig az kell, hogy elrejtsd a saját gyengéidet – előbb az ellenfelek, majd a TV-s szakértők elől is.”

***

A mostani szezonban ez utóbbi vált előbb egyre nehezebbé, majd lehetetlenné: elrejteni a gyenge pontokat. José Mourinho karrierje során harmadszor kezdte meg egymás után a harmadik szezonját ugyanannak a csapatnak a kispadján, és mindhárom alkalommal nagyon csúnya vége lett a dolognak.

A legtöbb szakértő erre azt mondja, mindez Mourinho személyiségéből fakad. A rengeteg konfliktus, amit a csapat csúcsra juttatásáért vállal, a szándékosan élezett feszültségek, a mindenáron a győzelmet hajszoló, felfokozott munkatempó egy helyen nem engednek számára két évnél több időt a kiégés előtt. Ahogyan a korábbi legendás magyar edző, Guttmann Béla fogalmazott, „a harmadik év mindig halálos.”

Ez persze Mourinho figyelmét sem kerülte el. Ma már világos, hogy José a csapat nyári túráján figyelt fel először az intő jelekre. Látta, érezte, hogy a kulcsjátékosok éhsége már nem a régi, elhivatottságuk megkopott, többen pedig még benne, az edzőben is kételkednek. Később arra is fény derült, hogy az öltözőn belül is klikkek alakultak ki: egyesek nem csak Mourinho taktikáját, de azt is gyomorforgatónak találták, hogy a menedzser nyilvánosan állt ki a gusztustalan szabálytalanságokat elkövető Diego Costa mellett.

A többi ma már történelem. Community Shield-vereség az Arseneltól, négy meccsből négy pont a bajnoki rajton, szakítás az orvosi csapattal, Terry lecserélése, folyamatos konfliktusok előbb Maticcsal, majd Fabregasszal és Diego Costával. Ahogy fentebb már elhangzott, Joséval akkor kezdődnek a gondok, ha beüt a krach, ő pedig a saját módszereivel próbálja kezelni a konfliktusokat. Ha innen nézzük, a Chelsea-nél sem történt semmi meglepő.

Azaz mégis.

Kár lenne tagadni, hogy az utóbbi néhány évben látott Mourinho távolról sem ugyanaz, aki anno a Portóval sokkolta a világot pragmatizmusának és mindent elsöprő győzni akarásának köszönhetően. Karizmája megkopott, de cinikus sármja még mindig a régi, sőt, talán még erősödött is azáltal, ahogy egyre vehemensebben és határozottabban kel ki a labdabirtoklást tömjénező focifilozófiák ellen.

Félreértés ne essék, a labdatartás nem jelent önmagában látványos és szórakoztató játékot – gondoljunk csak például a spanyol válogatott által bemutatott steril és végtelenül unalmas dominanciára a 2010-es vb-n, és a két évvel későbbi Európa-bajnokságon. Abban azonban Mourinho is téved, hogy a számegyenes másik végén csak és kizárólag a labdatartás tökéletes ellentéte állhat: a kontrafocinak számtalan válfaja van, és mindegyik más módon, más körülmények között lehet eredményes. A 2010-es világbajnokságon remeklő fiatal német válogatott és a három évvel később BL-döntős Dortmund sok szempontból hasonló alapelvek szerint futballozott, de legalább ennyi különbséget is fel lehetne sorolni közöttük. Nincs tökéletes recept.

És itt érkezünk el ahhoz a ponthoz, ahol az új Mourinho téved. A saját filozófiáját, csapatának játékát - különösen a nagy fontosságú rangadókon – szinte teljes egészében a Barcajax-iskola antitézisének mintájára építi fel. Az akar lenni, ami a Barcelona nem – és ez mindenre, de tényleg mindenre igaz. Fekete-fehér párharcra redukálja a focit, amivel a saját mozgásterét szűkíti le: úgy tesz, mintha csak radikális proaktivitás, és minden kezdeményezést elutasító reaktív futball létezne; holott a kettő között lehet csak igazán szabadjára engedni a gondolkodást.

Az utóbbi években sikeres edzők tucatja robbant be a köztudatba úgy, hogy bár nem a Barcajax-iskola keretein belül nevelkedett, ki tudta dolgozni a saját módszerét az uralkodó futballstílus legyőzésére. A legjobb példa Diego Simeone, aki jelenleg az Atlérico Madridnál dolgozik, és már megnyerte velük a La Ligát, sőt, a BL-döntőbe is bejutott. A stílusa ugyan nagyon hasonlatos Mourinhóéhoz, mégsem gondolja senki komolyan, hogy tudatosan és direkte a Barca ellenpontjaként akarná meghatározni önmagát. A legnagyobb hatást edzői hitvallására az a Victorio Spinetto gyakorolta, aki a Vélez ifjúsági csapatánál volt az edzője, és aki minden másnál nagyobb jelentőséget tulajdonított a pályán megvívott párharcoknak és az ezek megnyeréséhez szükséges keménységnek.

Ugyan újabban nem igazán mondható sikeresnek, de bizonyos szempontból Rafael Benítez is kitűnő példa. Pályafutása csúcsán két spanyol bajnoki címet nyert és egy BL-győzelmet aratott, olyan csapatokkal, amelyek ugyan nem voltak rosszak, de legalább egy szinttel elmaradtak a legjobbak mögött – legalábbis papíron. Benítez mindezt ellensúlyozni tudta azzal a pragmatikus és defenzív stílussal, amely ugyan elüt Mourinhóétól – és emiatt nyilvánvaló ellenszenvvel viseltetnek egymás iránt – de végső soron ugyanúgy másképp képzelik el a meccs dominanciáját, mint ahogyan azt a Barcelona alapelvei leírják. Benítez azonban sosem definiálta magát tudatosan a Barca ellenképére, és ez komoly különbség.

A futball nem csak a Barcelonából és a Barcelona ellentétéből ál. A Barcajax-stílus az egyik legismertebb és leghatékonyabb módja a futballozásnak, de csak az egyik a szinte végtelen lehetőség közül. Mourinho azzal, hogy tudatosan mindent visszautasít abból, amit a Barca és Guardiola képvisel, talán elégtételt szerez önmagának a visszautasítása miatt, de aligha szolgálja saját fejlődését: az opciók ilyen szintű leszűkítése kiismerhetővé teszi, a negatív szemléletből fakadó nyilvánvaló korlátok pedig akár az egész karrierjét tönkre tehetik.

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!