Sir Bobby Robson – minden angol edzője

"Mi is egy futball klub tulajdonképpen? Nem az épületek vagy az igazgatóság, vagy azok az emberek, akiknek fizetnek, hogy képviseljék. Nem a TV-szerződések, záradékok, marketing részlegek vagy a vezetőség. A zaj az, a szenvedély, az érzés, hogy a városod büszkeségéhez tartozol.

 Egy kisfiú az, aki legelső alkalommal mászik fel a stadion lépcsőin, megragadja az apja kezét, és ahogy a megszentelt gyep elterül alatta, tátott szájjal, – anélkül, hogy bármit is csinálna – szerelembe esik."

Sir Bobby Robson (1933-2009)

Holnap lesz hat éve, hogy elhunyt Sir Bobby Robson, a Fulham és a West Bromwich Albion egykori játékosa, a Fulham, az Ipswich Town, a PSV Eindhoven, a Sporting, a Porto, a Barcelona és a Newcastle egykori edzője, aki nyolc éven át vezette szövetségi kapitányként az angol válogatottat is. Az FA kupagyőztes, UEFA kupagyőztes, holland és portugál bajnok és kupagyőztes, a spanyol  kupagyőztes és KEK győztes manager, akire szinte minden angol, és szinte minden futballszurkoló jó szívvel gondol. Az elmúlt években a világsajtóban és hazai sport médiában is jó néhány visszaemlékezés volt az életéről, a pályafutásáról, vagy éppen az általa életre hívott alapítvánnyal kapcsolatos eseményekről. A mai napig gyakran kerülneknek elő az angol sportműsorokban a vele kapcsolatos anekdoták, de téma volt pár éve második szobrának avatása is, ami az első, ipswichi után ezúttal a newcastle-i stadion mellett kapott helyet. Több alkalommal összegyűjtötték már az aforizmává vált nyilatkozatait is, melyek gyakran az újságíróknak adott válaszaiból születtek, amikor a sajtó támadásai ellen szinte fegyverként használta a klasszikus angol humort. „Úgy gondolom a mérkőzés első 90 perce lesz a legfontosabb.” mondta például ezt a tipikus „hülye választ” a neki szegezett „hülye kérdésre”. De ki is volt ez a mindig jókedvű öregúr, aki felkarolta José Mourinho-t, és hagyta azt is, hogy ott legyeskedjen körülötte a tinédzser Villas-Boas? Emlékezzünk Sir Bobby Robsonra.

A játékos

Robert William Robson észak-kelet Angliában született, Durham megyében 1933. február 18-án. Az apja – mint a környéken elég sokan – szénbányászként dolgozott, és szombat délutánonként gyakran vitte gyermekeit egy laza 34 mérföldes kirándulásra a St. James Parkba, hogy megnézzék a Newcastle United aktuális meccseit. Természetesen a kis Bobby egyik kedvence az a Jackie Milburn volt, aki egészen 2006-ig a klub legeredményesebb játékosának mondhatta magát. Mint a legtöbb (angol) gyerek, Robson is profi focista akart lenni, és a tehetsége is megvolt hozzá, tekintve, hogy 15 évesen már egy U18-as csapatban játszott.  Ebben az időszakban otthagyta az iskolát és villanyszerelő tanoncként dolgozott a helyi szénbányában. Sokáig persze nem kellett ezzel foglalkoznia, mert 17 éves korában egy komoly ajánlattal bejelentkezett érte a Fulham. Érdeklődött ugyan két helyi klub, a Middlesbrough, és a nagy kedvenc Newcastle is, de a Londoniak akarták a leginkább megszerezni.

Hat szezonnak vágott neki a Fulham játékosaként, de valójában nettó négy és fél bajnokság volt ez, mert az első évében mindössze egyszer lépett pályára, az utolsóban pedig fél távnál eligazolt. Így is 152 bajnokin 68 gólt szerzett, hol a széleken, hol csatárként szerepelve. Szerette a Fulham-et, de mivel ott nem volt cél a bajnoki cím, új kihívást keresett. A West Bromwich Albion-hoz szerződött, akik pár évvel korábban elsők lettek Angliában. Hat és fél évet töltött Birmingham-ben, de igazán csak az első két teljes szezonja sikerült jól. Az 1957/1958-as bajnokságban például 41 mérkőzésen 24 gól szerzett, amivel pályafutása legeredményesebb évét produkálta.

Ekkoriban került be az angol válogatottba is, ahol öt év alatt 20 alkalommal viselhette az „oroszlános” mezt, és 4 gólt be is rámolt az ellenfelek kapujába.  Tagja volt az 1958-as Világbajnokságra utazó angol keretnek, és 1962-es tornát is csak egy sérülés miatt hagyta ki. A birminghami évek sajnos csúnyán értek véget, amikor a fizetésével kapcsolatos egyezkedés odáig fajult, hogy Robson átigazolási kérelmet nyújtott be, és 239 WBA-s bajnoki (56 gól) után ismét a Fulham játékosa lett.  A második nekifutásra öt szezont darált le Londonban, sok meccsel (192), és kevés góllal (9). A szerződése lejártával 34 évesen már az aktív pályafutása utáni jövőn kellett gondolkodnia, és bár az Arsenal játékosnak, a Southend pedig játékos-managernek hívta, ő valószínűleg egy utolsó nagy pénz reményében Kanadába szerződött három évre, a Vancouver Royals-hoz. Végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan eltervezte. Az edző, az akkor San Farncisco-ban élő Puskás Ferenc volt, akivel a keret egyik része ott volt Kaliforniában, míg a játékosok másik fele Kanadában tartózkodott, és tulajdonképpen Robson volt a főnökük. Egyszer sem lépett pályára, és egy évet sem maradt, 1968 januárjában már a Fulham kispadján ült.  

Edzősködés – Fulham, Ipswich, a korai évek

Az általa nagyra becsült és szeretett Fulham padján fizette meg az edzői tanulópénzt 1968 januárja és novembere között. A kevesebb, mint 17 %-os győzelmi mutató a pályafutása során messze a leggyengébb statisztikája volt, – ki is estek az első osztályból – de szerencsére ez a borzalmas sorozat nem vette el a kedvét az edzősködéstől.

1969-ben lett az Ipswich Town managere, és 13 éven át, azaz 1982-ig az övé volt a „traktorosok” kispadja. Ezalatt szépen fokozatosan egyre több sikert ért el a klubbal. Először az 1972/1973-as szezonban a bajnoki negyedik hely mellett egy angol-északír-ír-skót „kupa képződményt”, a Texaco Cup-ot hódították el, ami európai kupaszereplést ugyan nem ért, de mindenképpen sikernek számított. Ettől az évtől kezdve viszont elszabadult a traktor... Robson hátralévő ipswichnél töltött idejében csak egyszer végeztek a hatodiknál rosszabb helyen a bajnokságban. Az 1977/1978-as évadban megnyerték az FA kupát, 1981 tavaszán pedig UEFA kupagyőztes lett az Ipswich Town. A sikereit csak még fényesebbé teszi, hogy az ott töltött 13 éve alatt összesen 14 játékost igazolt más kluboktól, elősegítve (vagy inkább kikényszerítve?) ezzel a klub utánpótlásbázisának fejlesztését.

Természetesen ez volt az Ipswich Town egyik legsikeresebb időszaka, nem is lehetett kérdés, hogy Robson már életében szobrot kapott a Portman Road-on.

A válogatott

A fenti sikerek után nem meglepő, hogy bejelentkezett érte az Angol Szövetség, és hiába ajánlott az Ipswich elnöke 10 éves(!) szerződéshosszabbítást, megemelt fizetéssel, Robson a válogatottat választotta. Pár nappal az 1982-es VB-ről való kiesés után nevezték ki azzal a feladattal, hogy kezdje el újjáépíteni a nemzeti csapatot. Az első évek nem sikerültek jól, hiszen az angol válogatott nem jutott ki az 1984-es EB-re. Ekkor Robson felajánlotta a lemondását, amit a szövetség nem fogadott el.

Az 1986-os VB-n már sokkal jobban ment a játék. Gary Lineker lett a torna gólkirálya, és a futballtörténelem egyik legemlékezetesebb csalásával esett ki Anglia a negyeddöntőben, Argentina ellen. Diego Maradona belőtte ugyan az évszázad gólját (amire Peter Shilton azt mondta, hogy ilyet élvezet volt kapni), viszont előtte kézzel is szerzett egy találatot, így végül 2:1-re nyertek a „gauchok”. Közismert történet, hogy a meccs után megkérdezték Maradonat, hogy kézzel ért-e a labdához, mire ő azt mondta, hogy az „Isten keze volt”. Robson a magyarázat hallatán így reagált: „Az nem Isten keze volt! Egy gazember keze volt! Isten nem tehetett semmit… Azon a napon Maradona örökre összement a szememben.” Az élet azért ment tovább, de az 1988-as EB megint nem sikerült túl jól, tekintve, hogy Anglia nem jutott tovább a csoportjából.

Az 1990-es VB-re már úgy utazott el a válogatott, hogy Robsonnal a szövetség közölte: nem kívánják meghosszabbítani a szerződését. Ettől függetlenül ő azért akart még valami nagyot dobbantani a nemzeti csapattal. A már kipróbált játékosok, mint Lineker vagy Beardsley mellé olyan fiatal titánok kerültek be, mint Paul Gascoigne és David Platt, akik nagyon jól épültek be a keretbe. Ahogy a 2 évvel korábbi EB-n, úgy most is összekerültek a csoportban az aranykorukat élő hollandokkal, akik 88-ban meg is nyerték a kontinensviadalt. Most egy 0:0-át játszottak a sokkal esélyesebb narancsosokkal, leginkább annak köszönhetően, hogy Robson szakított a tradíciós 4-4-2-es felállással és söprögetőt alkalmazott. Már az első csoportmeccsen, az írek ellen ez volt a formáció, de mint kiderült a hollandok miatt volt az egész, gyakorolták az új taktikát, hogy ne legyenek rések, ahol Gullit és Van Basten be tud törni. Az egyenes kieséses szakaszban Anglia vért izzadva legyőzte Belgiumot és Kamerunt is, de az elődöntőben büntetőkkel kiestek Németország ellen.

A síró Paul Gascoigne, (aki talán egy edzőjét sem szerette és tisztelte annyira, mint Robsont) vagy az egyik büntetőt elhibázó Stuart Pearce arca örökre beleégett az Angliáért szorítók emlékezetébe. A bronzmeccsen aztán a házigazda olaszok is legyőzték Angliát, és Robsonék csalódottan tértek haza. Pedig ha tudták volna, hogy 25 év elteltével is ez a csapat lesz mindössze a második angol válogatott (Sir Alf Ramsey 1966-ban VB győztes csapata mellett), amelyik a legjobb négybe jut egy világbajnokságon, és máig az egyetlen, amelyik ezt külföldön teszi meg…

Európai klub körút

Bobby Robson életében ekkoriban tényleg komoly váltásra került sor. Nemcsak a sokkal több meccsel, és napi munkával járó klub-kispadok világához tért vissza, de kimozdult a hazájából is, és a PSV Eindhoven vezetőedzője lett. Az idegen környezettel igencsak meggyűlt a baja. Eleve rossz előjelekkel kezdte a munkát, tekintve, hogy új megbízatása már a VB előtt kiderült, és attól fogva az angol sajtó igyekezett darabokra szedni. Volt olyan napilap, amelyik egyenesen árulónak nevezte, ami csak abban az esetben érthető, ha a szövetség nem hozta nyilvánosságra, hogy tulajdonképpen ők azok, akik nem akarnak hosszabbítani Robsonnal. Hollandiában aztán további problémák merültek fel. Nem volt akkora respektje az utasításainak, mint otthon, például a cserejátékosok szinte minden meccs után számon kérték rajta az összeállítással kapcsolatos döntéseit. Emellett a csapat sztárjának, Romarionak a hozzáállásával és az életvitelével sem volt megelégedve. Mindezek ellenére mindkét évben holland bajnok lett, kimondottan imponáló, 68,42 %-os győzelmi mutatóval.

A második szezonja után távozott, és a Sporting edzője lett, viszont rá kellett jönnie, hogy a portugál viszonyok sem a legrendezettebbek. Az elnök össze-vissza igazolt és rossz döntések sorát hozta meg. Amikor másfél év tűrés után Robson szóvá tette a problémákat kirúgták, holott éppen vezették a bajnokságot. Az egyetlen, amivel indokolni lehetett a menesztését, az az volt, hogy viszonylag korán kiestek az UEFA kupából. A mai nemzetközi labdarúgás szempontjából viszont a Sportingnál töltött időszakban került sor egy nagyon jelentős találkozásra, ugyanis Robson érkezésekor kapott maga mellé egy fiatal tolmácsot, José Mourinhot. Szinte azonnal baráti viszonyba kerültek, így aztán nem is lehetett kérdés, hogy a mester a menesztése után magával vitte mentoráltját. Főleg, hogy a következő állomás is Portugáliában volt, az FC Porto csapatánál. Mourinho már itt is kapott a tolmácsoláson kívül egyéb feladatokat, például az aktuális ellenfelek feltérképezését, amire a mai napig nagy hangsúlyt fektet. Ebben az időben csapódott Robson mellé Andres Villas-Boas is. Az akkor 16 éves srác ugyanabban az épülettömbben lakott, mint a vezetőedző, és egész egyszerűen egy napon elé állt, és bemutatkozott neki. A mesternek bejöhetett ez a fajta belépő, mert állást szerzett az ifjú Villas-Boasnak a Porto játékos megfigyelői részlegében, később pedig kijárta neki, hogy megszerezhesse Skóciában az UEFA C licence-t, annak ellenére, hogy 17 évesen erre elméletileg még nem lett volna lehetősége.

Az első fél év alatt rendbe rakta maga körül a csapatot és a következő két szezonban már bajnokok lettek a Portoval. Az 1968 és 1980 között futó (manapság pedig már remake-kel rendelkező) amerikai tv sorozat, a Hawaii Five-O kapcsán a Porto szurkolói a „Bobby Five-O” becenevet adták Robsonnak, mert elég gyakran fordult elő, hogy 5:0-ra tömték ki az ellenfelüket. A második, 1995/1996-os bajnoki címre mi magyarok is büszkék lehetünk, hiszen ekkor a keret tagja volt Lipcsei Péter is, akit Robson egy Porto – Fradi kupameccsen szúrt ki magának, és „asszem mindenféleképpen” eldöntötte, hogy leigazolja.

Minden szépnek és jónak tűnt, de sajnos a háttérben komoly problémák merültek fel Robson egészségi állapotát illetően. Először még 1991-ben diagnosztizáltak nála vastagbélrákot, amit sikeresen legyőzött. Az 1995/1996-os idényben azonban hónapokig nem tudott leülni a kispadra, mert melanomát, a bőrrák egyik típusát találták nála. Ezzel a betegséggel is sikeresen megbirkózott, és élete egyik legkomolyabb feladatát elvállalva átvette a Barcelona kispadját. A tárgyalások során feltételként szabta, hogy José Mourinho is vele tarthasson. Ekkor már az is előfordult, hogy Robson, miután elmondta mit akar, Mourinho vezette le az aktuális edzést. Érkezése után nem sokkal megszerezte a PSV-től Ronaldot, aki ezzel a transzferrel indult meg igazán a világhír felé. A Fenomén később azt nyilatkozta, hogy alighanem Robson volt a legjobb szakember, akivel együtt dolgozott. A bajnoki cím ugyan nem jött össze, viszont a Spanyol Kupa, a Spanyol Szuperkupa és a Kupagyőztesek Európa Kupája megnyerésével így is három serleget gyűjtött a csapat egy szezon alatt. Robson az Év Európai Managere lett. Érdekesség, hogy Barcelonaba vitte volna magával Lipcseit is, de a középpályás súlyos sérülései miatt nem volt reális esély arra, hogy létrejöjjön az üzlet.

A következő évben Joan Gaspart a Barcelona elnöke érdekes húzással állt elő. Robsonból amolyan technikai igazgatót csináltak, a kispadra pedig sikerült megszerezni a 90-es évek közepén világverő Ajax-ot irányító Louis Van Gaalt. Robson egy évet maradt ebben a pozícióban, mert megkereste a PSV egy rövidtávú ajánlattal. A visszatérés felemásra sikerült, mert a bajnokság elúszott, viszont egy holland szuperkupát mégis begyűjtöttek. Ekkor már José Mourinho nem tartott vele.

A hazatérés

1999 nyarán Robson visszatért Angliába, és az FA-ben, azaz az Angol Szövetségben kezdett dolgozni. A munkaviszonya viszont csak pár hónapig tartott, mert nemsokára megkereste a Newcastle United. A Kevin Keegan féle, pár évvel azelőtti sikercsapatot akkorra előbb Kenny Dalglish, majd Ruud Gullit alakította a saját képére, mindketten sikertelenül. Robson visszatérésének hírére rengeteg szurkoló özönlött a St. James’ Parkba. A bajnokság 6. fordulója után ült le a padra, és az első meccsén 8:0 verték a Sheffield Wednesday-t. „Welcome home Bobby Robson!” összegezte az eseményeket a kommentátor, a nyolcadik gól után. Végül a 11. helyen végeztek. 2000-ben az Angol Szövetség vissza akarta helyezni a válogatott élére, de a klubvezetés erre nem adott engedélyt. Newcastle-be érkezésekor egyébként Robson még egyszer megpróbálta maga mellé venni mind Mourinhot, mind Lipcseit is (!!!), de előbbi akkorra már az önálló edzői karrierjét építgette, utóbbinak pedig végül nem sikerült elintézni az akkoriban még jóval szigorúbban megszerezhető szigetországi munkavállalási engedélyt. Mourinho egyébként elmondta erről az időszakról, hogy már itt tudta, egyszer szeretne a PL-ben dolgozni, és remélte, hogy majd összecsaphat egykori mesterével. (Erre végül nem került sor, pont elkerülték egymást)

A Mourinhoról megjelent, kiegészített életrajzi könyvben olvastam, hogy Robson egyik nagy fegyverének azt tartotta, hogy bármikor belenyúlt a meccsekbe, ha támadt egy megérzése. Ilyen volt a válogatottnál a hollandok elleni taktikai variálás, ha pedig bajban volt a csapata, képes volt akár a félidőben elhasználni mindhárom cseréjét. Ezt alkalmazta a Porto, a Barca és a Newcastle edzőjeként is, és Mourinho a saját szemével tapasztalta, hogy egy ilyen- gyorsan és a külvilág felé magabiztosan végrehajtott-kavarás mekkora hatást vált ki mind a saját csapatnál, mind az ellenfélnél. A válogatottnál a keze alatt dolgozó játékosok ezt úgy fogalmazták meg, hogy kényes helyzetekben gyorsan tudott (és mert is) többnyire jó döntéseket hozni. Emellett eleve a keze alatt dolgozó játékosok legtöbbje egyetértett abban, hogy nagyon tudott bánni az emberekkel. Az a fajta "nagypapa modell" lehetett, aki iszonyatos haragra tudott gerjedni, lehordott a sárga földig, mégis mindvégig tudtad, hogy szeret, és csak a javadat akarja.

A második évében Robson csinált egy kisebbfajta takarítást a keretben, tizenkét játékost adott el, viszont kilencet igazolt. Állítólag keményen helyre tette a magas fizetésért csak lézengő fiatal sztárocskákat, amikor megértette velük, hogy mennyire kiváltságos helyzetben vannak, amivel élniük kell, nem pedig visszaélni. Nem árt, ha elgondolkodnak rajta, hogy  átlagos munkával évente keresnék meg azt a 20 ezer fontot, ami most hetente a zsebükbe vándorol. Dyer, Jenas, Bramble és a többi fiatal pedig itták a szavait. Ekkor mutatták meg magukat, lettek valakik a PL-ben és fociztak olyan szinten, ahol Robson után már soha. Ebben az idényben mutatkozott be a felnőtt csapatban Shola Ameobi is, aki később 15 évig viselte a klub mezét (igaz leginkább egy jelzőmez alatt, a kispadon). A mutatott játék ugyan változott, a helyezés azonban még nem, ismét a 11. helyen zárt a Newcastle. (Ebben valószínűleg szerepe volt a térdsérülése miatt csak 19 meccsen pályára lépő Alan Shearer-nek, illetve a hiányának)

A 2001/2002-es szezon jelentette az áttörést. A negyedik, azaz BL induló helyen végzett a csapat, többek között Shearer 23 góljának, valamint az olyan új igazolásoknak köszönhetően, mint Craig Bellamy és Laurent Robert. A következő évben a BL-ben sem vallottak szégyent, továbbjutottak egy olyan csoportból, ahol a Juventus, a Dinamo Kijev és a Feyenoord volt az ellenfél. Abban az időszakban volt az a bizonyos dupla csoportkörös BL, azaz a Newcastle ismét egy négyesben, egy sokkal erősebb négyesben találta magát. Új ellenfelei a Barcelona, az Inter és az egy évvel azelőtti döntős, a Bayer Leverkusen voltak. Nem sikerült ugyan a továbbjutás, viszont a bajnokságban tartani tudták a helyüket, sőt előre is léptek, a szezon végén bronzérmet ünnepelhettek. Robson-t ebben az időszakban, 2002-ben ütötte lovaggá az angol Királynő, és lett Sir Bobby Charlton után Angliában a második „mindenki Sir Bobby-ja”.

Utolsó teljes idényében a Newcastle-nél nem kezdett valami fényesen a csapat. A Partizan Belgrád ellen drámai büntetőpárbajban lemaradtak a BL-ről és az UEFA kupában folytathatták csak a nemzetközi küzdelmeket. Végül is mai szemmel nézve ez is egy sikeres szezon volt, hiszen a csapat az ötödik lett a bajnokságban, az UEFA kupában pedig az elődöntőig meneteltek. A következő szezon elején viszont véget ért a newcastle-i kaland Sir Bobby számára. Hiába igazolt nyáron olyan játékosokat, mint a fiatal James Milner, vagy Charles N’Zogbia, és olyan rutinos öreg rókákat, mint Patrick Kluivert és Nicky Butt, az első négy mérkőzésén csak két pontra futotta, így aztán a rutinos mestert menesztették. Ekkor hangzott el a posztot nyitó idézet arról, hogy mi is egy futball klub valójában.

Az utolsó évek

A kispadon töltött 36 év és 1446 mérkőzés (718 győzelem, 351 döntetlen, 377 vereség) után Sir Bobby még mindig nem akart teljesen visszavonulni. Ekkor már 72 éves volt, de még elvállalta a Hearts egyik igazgatói posztját, majd egy év múlva az ír válogatott szakmai tanácsadója lett. Sajnos az egészségi állapota ismételten megromlott. 2006-ban agydaganatot diagnosztizáltak nála, viszont több műtét után októberben „tisztának” nyilvánították. Az ír csapatnál végzett munkáját mindentől függetlenül 2007-ben otthagyta, miután a csapat nem jutott ki a következő évben megrendezésre kerülő EB-re. Még ugyanebben az évben a betegség ismét lecsapott. Ötödik alkalommal támadta meg a szervezetét a rák, ezúttal mindkét tüdejében találtak daganatot. Az öreg harcos természetesen küzdött, ahogy csak tudott, és a kemoterápiás kezelések során döntötte el, hogy hátrahagy valamit, ami több mint egy sikerekben gazdag sportkarrier. 2008-ban hozta létre a Sir Bobby Robson Alapítványt, amely az összegyűjtött adományokat a Sir Bobby Robson Rákellenes Kutatóközpontnak, valamit egy newcastle-i és több észak-angol kórházaknak utalja. A fő támogatók között ott van Alan Shearer, és a Sunderland elnöke Niall Quinn is. Az alapítvány a wikipédia szerint 2010-ben már 2.5 millió font adománynál tartott.

Sir Bobby Robson élete utolsó éveiben a lovagi cím mellé számos társadalmi kitüntetést kapott. Többek között Newcastle díszpolgára lett, 2003-ban bekerült az angol foci hírességeinek csarnokába, és 2007-ben az év sport személyiségének is megválasztották a BBC-nél. Élete utolsó díját pedig az UEFA-tól kapta. Az Order of Merit Award-ot olyan személyeknek adják, akik „tehetségüket a futball javára fordítják”, azaz ez egy kvázi életműdíj. Az ünnepélyes átadásra egy gálameccs előtt került sor a St. James’ Parkban 2009. július 26-án. A Sir Bobby Robson Trophy nevezetű kupáért az 1990-es angol – német VB meccset „játszották újra”, és még ha nem is volt ott mindenki a legendás összecsapás szereplői közül, azért mindkét oldalon akadtak nagy nevek az öregfiúk között. Végül Anglia 3:2-re győzni tudott, és több mint 33 ezer ember ünnepelte a pálya szélén kerekesszékben körbetolt mosolygós, de láthatóan nagyon rossz állapotban lévő Sir Bobbyt. A csapat éppen a másodosztályra készült, a szurkolók morálja mélyponton volt, de azon a délutánon mindez feledésbe merült. Íme, egy video az ünneplésről, egy pedig a gólokról.

Öt nappal később, 2009. július 31-én Sir Bobby Robson elhunyt durham megyei otthonában. Halálhírére Anglia, és futballvilág prominens személyiségei – mint például Michel Platini, a nagy Newcastle szurkoló Tony Blair, vagy Robson jó barátja Sir Alex Ferguson – sorra adták ki közleményeiket. Fergie egyébként Sir Bobby temetésén is beszédet mondott, ahol a labdarúgás számos hajdani és jelenlegi meghatározó személyisége tette tiszteletét. A szertartást élőben közvetítette a TV, a Fulham, az Ipswich és a Newcastle szurkolói a stadionjaik előtti kivetítőn is követhették a temetést.

A newcastle-iek és az angol szövetség pedig az elmúlt hat évben sem feledkeztek meg róla. 2009 decemberében posztumusz Fair Play díjat kapott a FIFA-tól, az Ipswich Town vezetősége pedig róla nevezte el a portman roadi stadion egyik lelátóját. 2010-ben Newcastle-ben egy 400 nm-es emlékkertet kapott, 2012 májusában pedig felavatták a szobrát a St. James’ Parknál. Egy évvel később az FA 150. születésnapján meghirdették a „Sir Bobby Robson Nemzeti Futball Napot”, amelyet augusztus 10-én tartottak. Minden futballt szerető  britet arra kértek, hogy ünnepeljék a nemzeti játékot, és az angol labdarúgás legendáit. Szintén 2013-ban, születésének 80. évfordulóján pedig jótékonysági koncertet és vacsorát adtak a tiszteletére, ahol szép számmal jelentek meg egykori munkatársai, játékosok, edzők, egyéb szakvezetők. Felesége és fiai meghatottan nyilatkozták, hogy Sir Bobby odafent biztosan nagyon boldog, amiért még mindig ennyien gondolnak rá.

Sir Bobby Robson életéről igazán figyelmesen először nem sokkal a halála után olvastam egy remek megemlékező cikket, még az Útwenger Blog "népsportos" idejében. Szerencsére akkor el is tettem magamnak az írást, így szokásos angol oldalak anyagai mellett egy jó kis magyar posztot is fel tudtam használni, hogy megemlékezzek az angol foci egyik legjelentősebb személyiségéről. Igazán szerethető edző volt, és egy igazán szerethető ember lehetett. És tényleg nagyon sokat adott a labdarugásnak. Angliában soha nem felejtik, és valószínűleg a világfutballban is időről-időre felbukkan majd a neve. A szigetországban van egy mondás vele kapcsolatban, ami méltóan kifejezi a szellemiségét, és az angolok hozzá fűződő viszonyát:

„Nem igaz, hogy Sir Bobby elvesztette a meccset a rákkal szemben. Nem, Ő nyert 4:1-re!”

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!