Váczi Zoliba oltott George Best volt az angol foci vadembere

Nem tudom miért van, hogy a szurkolók többnyire gyermeki naivitásukból megmaradt rajongói énük minden szövetével csüngenek a tehetségüket aprópénzre váltani nem képes játékosokon, de tény, a Vinnie Jones-Paul Gascoigne-George Best-Váczi Zoli vonalnak igen tekintélyes legendáriuma van itthon. A közhiedelemmel ellentétben azonban közel sem igaz, hogy ők lettek volna a futball-történelem legnagyobb fenegyerekei – sőt, ha valaki végigolvassa mai történetünket, abban is kételkedni fog, hogy illik-e rájuk egyáltalán ez a jelző. Hajtás után bemutatjuk az angol foci igazi Vademberét - és bár mindig elmondjuk, hogy érdemes kattintani, de most tényleg véresen komolyan is gondoljuk.

Kezdjük egy rövid történelmi áttekintéssel. A hatvanas-hetvenes évek Angliájában járunk, dübörög a hippikorszak, a karótnyelt Albion meg szemmel láthatóan nem tud mit kezdeni a jelenséggel, nekik a maga idejében már a Beatles is túlzottan forradalmi volt, nem csoda, hogy a különböző hallucinogén szerek utcai terjedésétől egyenesen sokkot kaptak. A folyamatokat azonban így sem lehetett megállítani, sőt, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a már akkor is hatalmas népszerűségnek örvendő futball inkább csak katalizálta a változások menetét.

Ez volt az az időszak, amikor Charlie Goerge hírhedt lelátói huligánból néhány hét leforgása alatt az Arsenal centere lett, de sokaknak ismerős lehet annak a Frank Worthingtonnak a története is, aki hiába igazolt 1972-ben a korszak szupercsapatának számító Liverpoolba, a kötelező orvosi vizsgálaton trippert diagnosztizáltak nála. Bill Shankley közmondásos jószívűsége és csillogó tehetsége révén ugyan ki tudott eszközölni magának egy újabb lehetőséget, de amikor visszatért a csapathoz, a teszt ismét pozitívra sikeredett – Worthington ugyanis akkurátus ember révén egy jottányit sem volt hajlandó változtatni kicsapongó életstílusán.

Ha belegondolunk abba, hogy Robin Friday-nek ebben a nem kimondottan gyenge mezőnyben is sikerült kiérdemelnie a Vadember becenevet, nagyjából el tudjuk képzelni a sztorit: adott egy zseniális tehetségű, de már-már fatálisan önfejű futballista, aki természetesen magasról ejt arra az egész világra, amely egyébként simán hajlandó lenne a lábai előtt heverni. Bingó.

*****

Az 1952-es születésű Friday írd és mondd, összesen 4 évet futballozott profiként, de ez is bőven elég volt neki ahhoz, hogy állomáshelyein kitörölhetetlen emlékeket hagyjon magáról. A Cardiff és a Reading drukkerei egyaránt legendaként tisztelik, élete és botrányai nemzetközi hírű rock-zenekarokat ihlettek meg, könyv alakban megjelenő életrajzát pillanatok alatt elkapkodták, egyes wales-i pubokban pedig finoman szólva jobb nem előhozakodni azzal, hogy George Best azért egy kicsivel mégiscsak jobb futballista volt nála.

Talán mondani sem kell, hősünk már a kezdetek kezdetén sem volt egy galamblelkű amorózó, így aztán 16 éves korára, néhány londoni kölyökcsapatnál (QPR, Chelsea) tett villámlátogatása után rövid úton a börtönben találta magát. A vád szerint drogozott, ivott, és lopott, de az sem volt mellékes, hogy gyakrabban találkoztak a nevével különböző bukmékerek füzetecskéiben, mint az iskolai névjegyzékben. Így nem is volt kérdés, hogy bevarrják, végül 14 hónapot kapott.

A börtönben sem szállta meg a szentlélek, így aztán szabadulása után esze ágában sem volt újra az iskola felé venni az irányt, inkább beállt ablakmosónak, sofőrnek, majd végül kőműves-segédnek. Utóbbi helyen nyilván nem vált hátrányára, hogy a börtönben töltött hetek alatt megerősödött, sőt, szedett magára néhány kiló izmot is.

Szintén a börtön segített neki újból a foci mellé sodródni is, hisz amellett, hogy rendszeresen játszott a bent verbuválódott csapatban, különleges engedéllyel heti háromszor a Reading ifjúsági csapatához is kijárhatott edzeni. Még tétmeccsen is pályára lépett olykor-olykor, és mivel továbbra is átkozottul tehetségesnek számított, annak rendje és módja szerint fel is figyeltek rá.

Ő azonban inkább a piát, a drogokat és a nőket hajtotta, szabadulása után néhány héttel máris sikerült összeakadnia egy fiatal, fekete leányzóval (ne feledjük, a hatvanas évek végének Angliájában járunk!), akivel aztán olyan kellemesen telt az együttlét, hogy kilenc hónappal később megérkezett a kis Nicola, Robin Friday viharos szerelmeinek első gyümölcse. A 17 éves siheder természetesen nem volt rest, és a felelősséget vállalva szépen csendben meg is házasodott, de a fentebb taglaltak fényében vélhetően senkit nem lep meg, hogy a kis csöppség nem éppen a korszak britanniai mintacsaládjába érkezett meg. Nagyon nem.

Robin ugyanis továbbra sem tudott nyugodtan ülni a fenekén, hetekkel az esküvőjét követően már a saját útját járta, olykor huzamosabb időre is felszívódva London drogbarlangjaiban. Egy alkalommal például sikerült olyan kapatos állapotban munkára érkeznie, hogy az állványról leszédülve fennakadt egy éppen ott vesztegelő emelő darun, melynek kampója aztán a fenekén keresztül gyakorlatilag felnyársalta. Csodával határos módon megúszta komolyabb sérülés nélkül, de pár meccset így is ki kellett hagynia.

Igen, meccset, mert időközben újra a pályán találta magát, és egy amatőr csapat, a Hayes edzéseit kezdte látogatni. Mondanunk sem kell, messze magasan ő volt a csapat legjobb játékosa, de ezt érezve kiváltságokat is követelt magának: abszolút bevett dolognak számított például, hogy hősünk a helyi kocsmában melegít az éppen aktuális mérkőzésre, és arra sem sokan kapták fel a fejüket, hogy csak a kezdő sípszó előtti utolsó pillanatban hajlandó kifutni a pályára. Sőt, állítólag az is előfordult néhányszor, hogy a Hayes Friday „igazolt” hiányzása miatt 10 emberrel kezdte meg a meccset, mondván, emberünk majd megérkezik, ha kellően csillapította kínzó alkohol-szomját. Így is lett, igaz, akkor már jó fél órája zajlott a meccs, Friday pedig csatak részeg volt, és hasznavehetetlenül kóválygott a pályán – egészen addig, míg meg nem szerezte a győztes gólt. Utána fogta magát, és elment, hogy kerítsen egy kis füvet az esti bulihoz.

A fordulat akkor következett be, amikor a kiscsapat az FA Kupában összeakadt a negyedosztályú (tehát már profi csapatnak számító) Readinggel, és idegenben 0-0-át játszott. A visszavágón aztán, ha kínkeservesen is, de győzött az esélyesebb ellenfél (1-0), ám a csapat korábbi ír válogatott edzőjének, Charlie Hurley-nek felkeltette az érdeklődését Friday varázslatos játéka.

Hurley eztán rendszeres látogatója lett a Hayes meccseinek, de hiába volt elképedve Friday tehetségét látva, egyre többet hallott a Vadember kicsapongó életstílusáról is, így vonakodott őt leigazolni. Amikor azonban a következő két szezonban hősünk 64 meccsen nem kevesebb, mint 50 gólt hintett, kénytelen volt átértékelni az álláspontját: 1974 januárjában Friday hivatalosan is a Reading játékosa lett.

*****

Bemutatkozó meccsén, a Northamptom ellen rögtön két góllal vette ki a részét a 3-3-as döntetlenből, a tizennégy meccse nyeretlen Reading azonban pusztán ennyitől még nem volt kint a vízből. Amikor viszont a következő, Barnsley elleni meccsen is betalált, már lehetett érezni, hogy a kölyökből lesz valami, és mivel szépen lassan a csapat is kezdett egyre feljebb kapaszkodni a tabellán, Friday-ből az évad végére kedvenc lett – nem is akármilyen.

A szurkolók valósággal megőrültek az öntörvényű zseniért, aki soha, semmilyen taktikai utasítást nem volt hajlandó betartani, cserébe viszont számolatlanul rugdalta a parádésabbnál parádésabb gólokat. Kiismerhetetlen cseleivel a frászt hozta a liga védőire, volt, hogy minden létező rárontóból bolondot csinálva végül sarokkal talált a hálóba, de megesett, hogy métereket a levegőben úszva, csukafejesből volt eredményes. Amikor a Tranmere ellen 40 méterről, a kirúgást megszelídítve, három dekázás után, félfordulattal szerzett gólt, állítólag felrobbant a stadion – Friday viszont megállt a pálya közepén, széttárta karjait, és mosolygott. Hagyta, hadd imádják.

Ő a maga részéről viszont inkább az életet szerette, igaz, azt továbbra is nagyon. Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy a környék szinte összes kocsmájából kitiltsák: kell-e mondani, hogy nem ok nélkül. Rendszeres mutatványa volt, hogy a legkülönfélébb kriplikbe beugorva, előbb kifordította farmerének zsebeit, majd a lehúzott sliccén keresztül azt a bizonyos testrészét kidugva kezdett körbe-körbe járkálni a törzsközönség előtt - a kunsztot szemléletes módon elefántozásnak nevezte el. Előfordult az is, hogy egy kocsma közepén táncolt meztelenül, máskor hattyúval a hóna alatt sétált be egy szálloda recepciójára, de az sem lehetett véletlen, hogy a klub egy siket öregember lakása felett intézett neki albérletet. Ekkoriban kapott rá az LSD-re is, de mivel előrelátó egy csibész volt, gyorsan feketére is festette a lakás összes falát, nehogy halálra rémüljön a tapéta mintázatától, amikor részegen és belőve hazaér egy buliból. Mert buli az mindig volt, ha máshol nem, épp a klub által bérelt kégliben: Friday ilyenkor sörösüvegeket hajigált, és nők tucatjait invitálta egy kis hancúrra, nyilván civilizált keretek között. Vagy nem.

Hurley csak annyit kért tőle, hogy legalább a meccsei előtt 48 órával ne vedeljen, de ezt sem tudta teljesíteni, egyre inkább szétcsúszott. Már nem is igazán érdekelte a foci, pedig furcsa mód ekkor még egyre jobban ment a szekere: a ’74/75-ös bajnoki évadot 20 góllal zárta, szeptemberben pedig a Sheffield és az Arsenal megfigyelői is kijártak a meccseire, de állítólag a fél élvonal kacérkodott a leigazolásával – végül persze mindegyik lehetőség kútba esett, elsősorban Friday kezelhetetlensége miatt. Második szezonjában csapata végre feljutott, de hiába volt ebben oroszlánrésze hősünknek, a harmadosztályban már nem ment neki túl jól a foci: a védők egyre alattomosabban kezdték faragni, az alkoholizmus és a drogfüggőség legményebb bugyraiba alámerülő Friday pedig egyre kevésbé bírta ezt idegekkel, rendszeresssé váltak bunyói és kiállításai. Ráadásul fizikailag sem teljesített már úgy, mint korábban, egy 1975 novemberében játszott meccsen például nem kapott levegőt, és le kellett hozni, hogy a pálya mellett inhaláljon.

Mivel a klub eközben nehéz anyagi helyzete miatt csökkenteni akarta játékosai fizetését, Friday benyújtotta távozási szándékát. A magánélete is egyre inkább szétesett, gyermeke anyjától elvált, de hamarosan megtalálta a boldogságot egy Liza nevű egyetemista mellett, akit hirtelen felindulásból szintén elvett feleségül. Az augusztusi lagzin aztán a csontig bedrogozott ifjú pár és a szintén csatak módon belőtt vendégek között jókora balhé tört ki, volt verekedés, fenyegetőzés és köztörvényes lopás is, sőt, állítólag a legértékesebb nászajándéknak, egy tekintélyes méretű zacskó fűnek is lába kélt.

Friday gyorsasága megkopott, már a legtöbb edzésen is használhatatlan volt, előjött az asztmája, és úgy látszott, akarata sincs, hogy megküzdjön démonaival. Előbb az edzéseket kezdte kihagyogatni, aztán már a meccsekről is elkésett, a társak kiutálták, majd fény derült az LSD-re is. Hurley még megpróbálta rásózni a kitartóan érdeklődő QPR-ra és West Ham-re, de már késő volt: lassan az egész ország tudott Friday kábítószer-függőségéről, így a Reading nem tehetett mást, átadólistára tette a balhés zsenit.

****

Rövid intermezzo után a Cardiffnál kötött ki, ahol nem sokat váratott magára a bemutatkozással: mivel Londonban csak peronjegyet váltott, a szigorú ellenőrök lezavarták a vonatról, mielőtt Cardiffba ért volna, és végül a klub vezetőinek kellett érte menniük, hogy kiváltsák. Az első meccsen azonban feledtette az okozott bosszúságokat, két góljával egymaga végezte ki a Bobby Moore-ral felálló Fulhamet, sőt, arra is volt gondja, hogy kezelésbe vegye az ellenfél szupersztárjának legféltettebb testrészét - amiért aztán a dühös Moore annak rendje és módja szerint szépen végig is kergette a pályán.

A Cardiff edzője, Jimmy Andrews nem győzött lelkendezni az újonc teljesítménye láttán, de amikor telefonon felhívta Hurley-t, a Reading mestere simán lehűtötte: „Csak négy napja van nálatok, hívj egy hónap múlva, kíváncsi vagyok, akkor mit fogsz szólni”.

Bár a gólok nem maradtak el, Friday egyre kiszámíthatatlanabbul viselkedett. Rendszeresen részegen járt edzésre, Martini nélkül ki sem mozdult otthonról (hogy aztán az üres üveget egyszer kis híján az egyik klubvezető fején törje ripityára), de az is megesett, hogy a szálloda halljában lévő billiárdasztalra felállva, meztelenül játszott célbadobósdit a golyókkal. Ha sokat rugdosták, szinte mindig eldurrant az agya, az egyik edzésen például egy csapattársának rántott le akkora taslit, hogy az illetőnek két hétig nyakmerevítőben kellett járnia.

Egyre inkább kínozta a honvágy, vissza akart kéredzkedni a Readinghez, de Hurley már nem kért belőle. Így is minden héten hazavonatozott Londonba, persze jegy nélkül, amiből viszont olykor-olykor származtak problémák. Ezek elkerülésére azt a megoldást eszelte ki, hogy jegyellenőrzést kiáltva bekopogott a bezárt vécékbe, és az onnan kicsúsztatott cédulákat használta fel, nyilván saját céljaira.

Miután a következő nyarat is végigdorbézolta, az 1977/78-as szezont már borzalmas állapotban kezdte. Drogproblémái miatt a teljes felkészülést ki kellett hagynia, hogy aztán a szezon elején egy rejtélyes vírusfertőzés miatt kórházba kerüljön. Októberben jelent meg először egy edzésen, de rögtön bejelentette, hogy hepatitisze van – amit aztán egyetlen vizsgálat sem igazolt. Teljesen leeresztett, 13 kilót fogyott korábbi versenysúlyához képest, és a pályán is csak árnyéka volt önmagának. Utolsó meccsét a Brighton ellen játszotta, október végén, borzalmas eredménnyel: miután Mark Lawrenson (a későbbi Liverpool-bekk és BBC-szakértő) a szokott keménységű védekezéssel szinte levette a pályáról, Friday idegei felmondták a szolgálatot. Előbb a pályán nemes egyszerűséggel fejbe rúgta ellenfelét - nyilván azonnal villant a piros -, majd az öltözőbe vonulva első dolga volt, hogy székletét a védő utazótáskájába ürítse ki. Le sem zuhanyozott, csak fogta a motyóját (benne az elmaradhatatlan martinis üveggel), és lelépett. Soha többé nem játszott profi szinten, sem a Cardiffban, sem másutt.

****

Visszament dolgozni, de az aszfaltozást nem neki találták ki, hamar beleunt. Próbálkozott egy alapozás erejéig a Brentfordnál, de már a harmadik napon kidőlt, és visszamenekült a drogokhoz. Elvált, hazaköltözött a szüleihez, majd újra megnősült, de hiába írták petíciók százait a Reading szurkolói, a futballpályára már nem volt visszaút. A börtönbe annál inkább, igaz, hamar szabadult, de csak azért, hogy 1990. december 22-én holtan találjanak rá lakásában. Állítólag szívroham okozta a vesztét, de az őt jól ismerők tudni vélik, egyszerűen túladagolta napi heroinját. Már sosem tudjuk meg.

1999-ben a Readingnél az évszázad legjobb játékosának választották. Góljairól, cseleiről, elképesztő tehetségéről nem tanúskodnak felvételek – emléke csak a legendákban él tovább. De azokban alighanem örökre.

A poszt a hatharom.com-on megjelent Robin Friday-portré némileg átdolgozott változata, a szerző ugyanaz. A legendásan öntörvényű játékosról magyar nyelven írt a mostanság kevésbé gyakran frissülő Rúgd és fuss! blog is, angol forrás meg annyi van, hogy most nem sorolnánk fel tételesen, de egy biztos, érdemes jó barátként kezelni a google-t.

Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!