Pep tündérmeséje, II. rész

Első részünkben igyekeztünk bemutatni az angol kötődést, amely Josep Guardiola életének legnagyobb részét valamilyen módon végigkövette, és azt, ahogyan a kisgyerek labdaszedőből előbb klasszis középpályás, majd gyakorlatilag segédedző vált Juanma Lillonál. A folytatásban magáról az edzőről lesz szó – vélhetően olyan előadásban, ahogyan azt az olvasó kevésbé ismeri. Amíg a múlt heti írás elsősorban Graham Hunter Pep’s England Calling cikkére épült, most Martí Perarnaunak a mesterről szóló könyve jelenti az elsődleges forrást.

Némi kronológiai sorrendet fenntartva, jegyezzük fel itt, hogy Guardiola 2007 nyarán már nem tágított: a játékos szempontjából nézve a mexikói kalandot mégsem lehet másként, mint kudarcként jellemezni, innentől pedig nem lehetett kérdés, mi a következő a lépés. Edző akart lenni, főállásban. A fiatalok tanítása, formálása ott, ahol számára minden elkezdődött, és ahol a növendékek éppannyira tisztában vannak az alapvető játékfelfogással, tökéletes lehetőségnek tűnt.

Bár legutóbbi két kinevezésénél sokan vádolták azzal, hogy a könnyű utat választotta (jelentsen ez bármit), az akkori helyzetre ezt semmiképp sem varrhatjuk rá. Nagy örömmel fogadták vissza a Barcelonánál, és azonnal elvállalhatott volna egy igazgatói munkát a klub akadémiáján – kisebb reflektorfényben, kevesebb nyomás alatt elücsöröghetett volna az irodában évekig. De az ötletekkel teli Guardiola számára ez nem volt opció, így elvállalta a Barcelona B-t, amely egy szezonnal korábban esett ki a spanyol negyedosztályba (több mint 30 év óta először csúsztak ennyire le). A bottom line innentől már ismert; 8 bajnoki szezonból 7-szer nyert bajnokságot Guardiola vezetőedzőként. Vegye is át most a poszt hátramaradó részét a sikereket övező háttérmunka.

Az első edzői feladatot sikerrel vette

Teljes kontroll

Első és mindent felülíró szempont. Guardiola, akárcsak José Mourinho vagy Rafa Benítez, ebben nem ismer megalkuvást. Szükséges feltétele a munkájának, hogy a hierarchiában mindenki (legyen az feljebb vagy lejjebb elhelyezkedő egyén) respektálja és hagyja dolgozni. Ezt a viselkedést megkapta a Barcelona klubelnökétől, Joan Laportától, sőt a Rumennigge-Hoeness duó odáig is képes volt érte elmenni, hogy további konfliktusokat elkerülendő, 38 év után megváltak a kluborvos Hans-Wilhelm Müller-Wohlfahrttól.

Ez olyannyira nem lesz másként Angliában, hogy valószínűleg minden eddiginél szabadabb kezet kap majd. A Barcelonában ugyanis szinte az első naptól fogva meg kellett küzdenie számos problémával, amit elsősorban a specifikus spanyol klubhelyzet szült (elnökválasztások stb.) – hiába volt Pep és Laporta között kölcsönös tisztelet és barátság, a klub amolyan elsőszámú kirakatemberének inkább az edző számított, ami semmiképp sem nevezhető egészségesnek. Guardiolának az edzések, a játék elemzése és maga a meccsnap volt az, amiben kiélte magát, emellett azonban afféle szóvivője is volt Laporta vezetésének, rengeteg off-the-field melóval megspékelve. Sandro Rosellben, aki Laportát követte az elnöki székben, pedig nem is bízott meg sosem igazán, ezért a távozása senkit sem lepett meg.

Manchesterben ilyen gondja már nem lesz. Egyrészt nincs kit miről meggyőznie. Gyakorlatilag a klub első szupersztár-státuszú edzője. Nincs mit tagadni azon, hogy a Barcelona és a Bayern is jóval nagyobb annál, ami jelenleg a City, de míg előbbi helyen – noha az neki az otthon – végzett vele a rá nehezedő (belső és Mourinho révén persze külső) nyomás, addig a bajoroknál nagyon maximum elismerni tudják majd a munkáját. Azt viszont már a kinevezésekor látta mindenki, hogy körberajongani nem pont egy, a hagyományaira annyira büszke (és kellően arrogáns) szurkolótábor fogja.

Másfelől pedig nincs miért aggodalmaskodania a vezetőségi helyzet miatt. Az igazgató, Khaldoon Al Mubarak azzal a deklarált céllal hozta a klubhoz 2012-ben a CEO Ferran Sorianot és a futballigazgató Txiki Begiristaint, hogy előbb-utóbb, bármi áron is, de csalogassák a klubhoz Pep Guardiolát. Ugyanis mindketten azonos posztokon szerepeltek Pep sikeres Barcelonájában is. Az a terep, ami az idén nyáron várta, majdnem négy évig készülhetett. Az edzőkomplexumot, amit két éve adtak át, lehetetlenség külsősként megközelíteni – emlékezhetünk, Mancini idejében gyakorlatilag naponta jöttek a hírek arról, hogy az ügyeletes verőemberek az edzésen éppen hogyan balhéztak össze. Emellett az akadémiával együtt ez a mostani egy state-of-the-art létesítmény, mindent egybevéve úgy 200 millió fontba került.

Nem mintha legelőkön zajlottak volna a Barcelona vagy a Bayern edzései, mégis mindkét esetben találtunk volna olyan paramétereket, amik a Citynél egyszerűen nem lesznek (hátráltató) tényezők, ezzel elősegítve azt, hogy minden eddiginél jobban fókuszálhasson az elsődleges munkájára, ami számára természetesen szent. Térjünk is rá lassacskán arra, miből is áll ez.

Sok kérdésben abszolút azonos rezsim lesz majd a Citynél, mint amilyen az elmúlt két évben volt Louis van Gaal alatt a szomszédoknál (pl. közös kajálások). Az égszínkék szurkolók a különbséget nyilván attól várják majd, hogy Guardiola ezzel a metódussal a közeli múltban is sikereket ért el, így a játékosok részéről is nagyobb benne az a bizodalom, amit van Gaalnak igazából sohasem sikerült elérnie, illetve hogy a keretben több a szolgalelkű, vezetőt elviselő típus. Akik pedig ennek a totalitárius rendszernek az ellenségei, vagy egyszerűen csak erre veszélyesként lettek identifikálva (Ronaldinho, Deco, Zlatan, újabban esetleg Yaya vagy Hart?), azokkal nincs kegyelem. Már most olvashatóak pletykák arról, mennyi ember lett kitiltva a területről, akiknek eddig szabad bejárásuk volt, illetve mennyire limitáltan lesz látogatható több terem a komplexumban. Mondhatni, hogy Guardiola felügyelete alatt áll most az egész edzőcentrum – valami, ami Pellegrini alatt elképzelhetetlen volt, de nem is volt rá szükség, mert általános lazaság uralkodott a klubnál. Nem nehéz kitalálni, hogy az ilyen diktatórikus húzásoknak mi a célja: minimalizálni annak lehetőségét, hogy bármilyen kis szelet is jusson a külvilágnak arról, ami bent folyik.

*****

Támadójáték, kulcsjátékosok és improvizáció

Guardiolának megadatott az a szerencse, hogy a futballra talán legnagyobb hatást gyakorló Johan Cruyff volt az edzője, mi több, fő mentora. “Cruyff mindig azt mondta nekem, hogy ha szabálytalankodtak velem szemben, akkor én hibáztam, mert túl sokáig volt nálam a labda.” Ezzel a gondolattal együtt azonban megfér az is, amit Pep “players with a pause”-ként jellemez, amiről ő is elhíserült, jelenleg pedig valószínűleg éppen a Barcelona hármasa (Busquets, Iniesta és Xavi) végez világklasszis szinten, bár a fő rivális Real Madrid sem szégyenkezhet (Modrics, Kroos). Ennek a kulcsa többnyire egy finom testcsel, amikor a labdát tartó játékos egy fél másodperccel később passzol a vártnál, ezzel pozíciós hibára kényszerítve az ellenfelet. Leegyszerűsítve, ez a pillanat a kulcsmomentum egy Pep által edzett csapatnak: addig csalogatni az ellenfelet a letámadáshoz, amíg a sok egyszerű, de nyomás alatt történő (centire pontos) passzjáték akkora területet nyit meg a támadóknak, hogy ezzel az egy kulcspasszal áthatoljon azon. “Boom” – így írja le ezt a pillanatot Guardiola, aki elutasítja az innovátor szerepét. Helyette csak egyszerűen ötlettolvajnak nevezi magát (a meglopott szerepében pedig értelemszerűen elsősorban Johan Cruyff tetszeleg).

Innentől kezdve egyébként van tér az improvizációra. Thierry Henry például így emlékezik vissza a közös időkre: “az én [Pep – a szerk.] feladatom eljuttatni neked a labdát a támadóharmadba, a tiéd pedig befejezni az akciót”. De ha nem tartod be az utasításokat, bajban vagy, és ezt a francia támadó olyannyira megtapasztalta, hogy egy 2008-as BL meccsen a félidőben azért kellett lejönnie, mert saját szerepével nem megelégedve, sokszor kolbászolt középre a számára kihelyezett bal oldalról. Pepet az sem hatotta meg, hogy az 5-2-re megnyert meccsen amúgy Henry betalált.

Az ilyen konfliktusok kezelését azonban megkönnyíti, hogy Guardiola egyrészt mindent okkal csinál, másrészt az ilyesmit meg is osztja játékosaival. “Nem csak utasításokat ad neked, de el is magyarázza a miértjüket” – mondja Gerard Piqué. Ez egyszerűen hangzik, de Javi Martínez biztosan nagyot nézett, amikor 200 kis összevágott videóval kereste őt meg Pep…

Gyere, fiam (tz.de)

Említettük az improvizációt a támadóharmadban – nos, a labdának persze valahogyan oda el is kell jutnia, mégpedig úgy, hogy lehetőleg minél nagyobb szabad terület fogadja a játékost, és persze ne a kevésbé produktív pontjain a pályának (pálya széle). A Barcelonában Xavi és Iniesta voltak Messi mellett a legfontosabb játékosai a taktikának, a Bayernben pedig – legalábbis Pep kezdetleges elgondolásai szerint – Ribéry és Robben. Látható, hogy mindkét klubjánál tipológiailag más játékosokra helyeződött a hangsúly, de ha emelünk egy szintet az elképzelés absztrakcióján, akkor olyan nagy különbséget nem látunk. Xavi és Iniesta is a szélső-, illetve középhátvédek között irányítottak, míg Robben és Ribéry hasonló helyeken operáltak, csak éppen 25-35 méterrel előrébb. Vagyis Guardiola kulcsemberei rendre a halfspace területeket foglalják el.

Az alább beillesztett képen látható, hogyan osztja fel Pep az edzéseken a területeket a pályán – a világoskék terület az, ahol a legveszélyesebb játékosait látni szeretné. Itt azonban nem irányelvekről van szó, hanem konkrét szabályokról, amiket köteles mindenki betartani: név szerint egy vízszintes zónában nem lehetnek többen három játékosnál, míg a vertikálisban legfeljebb ketten lehetnek. Ezért látjuk rendre azt, ahogyan a játékosok egymást pótolják az elhagyott területeken, de az ilyesmi teljes kifejtésére (hogy ez miért jó például a kontrapresszingnél) inkább egy újabb poszt kéne. Addig is ajánlott olvasmány a feljebb linkelt halfspace írás a Vörös Fonatról. Nem árthat megnézni ezt a képet sem, ami Silva és De Bruyne labdaérintéseinek az előfordulásai a hétvégi West Ham elleni bajnokiról. Véletlen lenne az előzmények alapján? Könnyen látni, Pep kiknek szánja a kulcsposztokat jelenlegi klubjánál, noha Gündögan visszatérésével a helyzet gyorsan megváltozhat, mert Kevin de Bruyne láthatóan még csak ismerkedik ezzel a 8-as poszttal.

Védekezés, letámadás, tiki-taka

Noha Pep Barcelonáját sokan a támadójátékkal azonosították, jóval keményebb munkát fektet a védekezésbeli kompaktságba. Az egész dolog lényege a csapatszintű zónavédekezésen alapszik. A csapatvédekezés mint egy külön életet élő organizmus van jelen a csapat játékában, azt meg szinte látjuk magunk előtt, ahogy Pep órákig magyarázza a közös mozgásokat John Stonesnak vagy épp Nico Otamendinek. Jérome Boateng, akiből irányítása alatt talán a legjobb jelenlegi középhátvéd lett, nem volt több egy kivételes képességű játékosnál, aki azonban – az edző legnagyobb döbbenetére – szinte teljességgel autodidakta módon tanulta a védekezés szakmáját. Meglátva a benne rejlő potenciált, vele Guardiola külön órákat töltött, hogy a meglévő őserőt némi mechanizmussal párosítsa – az eredmény ma már mindenki számára ismert.

Az aggresszív letámadás, miután az ellenfél térfelén labdát veszített a csapat, nem tarthat tovább 6-7 másodpercnél – ha eddig nincs meg a labda, kezdődhet a védekezésbe való visszarendeződés. Azonban ha hátrébb van meg a labda, azzal még korántsem ér véget a védekezést előtérbe helyező mentalitás. Általában 15 (viszonylag egyszerű, de a területet rendesen körbeölelő) passzt vár el a csapataitól ilyenkor Guardiola, ami elegendő arra, hogy játékosai elfoglalják a várt pozíciókat, ezzel csökkentve annak az esélyét, hogy egy esetleges labdavesztés után könnyen lekontrázhatóak legyenek. Pozitív esetben persze ez a fázis már egyszerre szól az ellenfél destabilizálásáról és a rések megnyitásáról (ha 50-szer nem hangzott el Pep szájából az “attack the space”, amióta Angliába költözött, akkor egyszer sem). Ez a bizonyos 15 passz persze részben az oka annak, amiért olyan sokan unalmasnak tartották a Barcelona domináns, kézilabda-szerű játékát Pep idejében.

A tiki-taka szót azonban utálja. Ezt a kifejezést először Javier Clemente, a csapataival mindig erőszakos futballra törekedő edző használta, amikor a 2006-os VB-n megpróbálta körülírni a spanyol válogatott játékát. “A tiki-taka a passzolás kedvéért való passzolát jelenti, igazi cél vagy aggresszió nélkül – de ez semmi. Nem fogom engedni a játékosaimnak, hogy engedjenek ennek a szarságnak.” Pepnek ugyan valóban mániája (egyszer odáig ment, hogy legszívesebben 11 középpályást nevezne a meccsekre) a labdatartás, de csak mert a magasabb cél, azaz a nagy területek, ezáltal gólhelyzetek kialakítása érdekében ez az út bizonyul – szerinte – a legbiztosabbnak úgy, hogy közben a csapat kompaktsága ne szenvedjen csorbát. Támadásban a pályát olyan szélessé kell tenni, amennyire csak lehet, védekezésben pedig éppannyira szűkké. Már manchesteri pályafutása alatt is többször láttuk, hogy a gyors, vagy jól cselező (Sterling, Navas, Nolito) játékosai számára a lehető legtöbb 1v1 szituációt kell kialakítani – szélsői egyelőre nem is mondtak csődöt. “A titok az, hogy túlterheljük az egyik oldalt, így az ellenfélnek is muszáj felbillenteni az egyensúlyát. Amikor az megvan, megtámadjuk a túloldalt, és onnan visszük be a végzetes csapást.”

Forrás: telegraph.co.uk

Rutinműveletek és az ellenfél feltérképezése

Aki olvasott Guardiola meccselőkészületeiről, az tudja, hogy olyan nagyon már a Premier League sem tudja mivel meglepni. Németországba való költözése előtt a megrökönyödésig tanulmányozta a Bundesliga csapatok kontratámadásainak felépítését, és az őt Manchesterbe is követő segítői hasonló munkamániások. Domènec Torrent másodedző minden meccsen egy iPaddel ül Pep mellett, és azon kapja meg Carles Plancharttól a meccs közbeni érdekesebb szituációkat. A legérdekesebb részekre aztán maga Guardiola hívja fel a figyelmet az öltözőben – ez az egyetlen alkalom, amikor Pep oda belép edzőként, egyébként amolyan spirituális helyszínként tekint rá, ami kizárólag a játékosok territóriuma. Persze itt csak egy-két perces figyelmeztetésekről van szó, hogy a játékosok feje ne telítődjön redundáns információval. Planchart felbecsülhetetlen munkája azonban leginkább abban rejlik, hogy a meccsek másnapján már egy többoldalas dosszié áll a többi edző rendelkezésére, ahol a soron következő ellenfél elmúlt 6 meccsének precíz kielemzése áll.

Lorenzo Buenaventura, a fitnesszedző sem kispályás. Az ő fő inspirációja Paco Seirul-lo, a legendás Cruyff-csapat erőnléti edzője, aki az egyik úttörője volt annak, hogy minden edzésprogram központjában a labdával taló találkozás legyen, lehetőleg olyan intenzitás mellett, ami jellemzi a meccsszituációkat is.

Az utolsó, talán legérdekesebb figura, akit Pep mindenhova magával visz, Manel Estiarte, avagy a vízilabdázás Maradonája. Pep és ő is olimpiai döntősök voltak Barcelonában 1992-ben, innen datálódik barátságuk. Estiarte amennyire individualista volt játékosként, annyira csapatember vált belőle később. Ez a kettősség segített neki abban, hogy személyes asszisztensként (ez a hivatalos funkciója) bármikor Pep vagy a játékosok rendelkezésére álljon. Guardiola kimondottan kétkedő ember, és egyáltalán nincs meggyőződve minden döntéséről, vele viszont mindig őszinte tud lenni. Ő “fülelte le” Pepet azzal, hogy mennyire képtelen kikapcsolni a való életben is. “A 32 perc törvénye” – így Estiarte. Ennyi ideig tud másra koncentrálni, ezután – ha éppen a lányaival is játszik a kertben – egyszerűen elvonul a gondolataival, vagy mindenki számára sejthető, hogy “éppen az ellenfél balbekkjére gondol”.

Persze Guardiola tudatában van annak, hogy Angliában mégiscsak számba kell venni új körülményeket is. Így régi barátjával, Mikel Artetával kölcsönösen segíthetik egymás továbbfejlődését (sokszor hangoztatja, hogy Angliába is tanulni érkezett), de meghagyta a klubnál a manchesteri futballt szinte mindenkinél jobban ismerő Brian Kiddet is, aki játékosként mindkét klubnál ontotta a gólokat, míg másodedzőként megfordult Sir Alex Ferguson után Roberto Mancini és Manuel Pellegrini mellett is. Ez nem árthat akkor, amikor évekkel korábban Pep is úgy vélekdett a nem létező karácsonyi szünetről Angliában, mint “komoly versenyhátrányról”.

Forrás: mirror.co.uk

Guardiola maga is napi 6-8 órát csak azzal tölt el, hogy a soron következő ellenfél játékát analizálja. Csak ezután beszéli meg a látottakat segítőivel, akik könnyen lehet, hogy teljesen más dolgokra lettek figyelmesek. Saját elmondása szerint a lényegi pontja munkájának lehet akár csak egy perc is a héten, amikor szinte látja maga előtt felrejleni a megoldást az ellenfél játékához. "Ekkor ad igazán értelmet ez a foglalkozás."

Emellett van még egy dolog, amihez mindig tartani fogja magát, és ami a meccs utáni interjúkban talán a legszélesebb mosolyra sarkallta új munkahelyén: ha csapata úgy védekezik labda nélkül, mint egy kiscsapat. Ez az első dolog, amire új csapataival rágyúr – a védekezést sokszor edzőellenfél nélkül gyakorolja, csak hogy a rutinszerű együttmozgás dogmaként éljen a játékosokban. Tekintve, hogy ezen a téren már most micsoda különbség fedezhető fel Manuel Pellegrini és Pep csapata közt, gyorsan leszögezhetjük, hogy az a mosoly akár őszinte is lehetett.

*****

Források: Martí Perarnau - Pep Confidential (2015) és a FourFourTwo itt fellelhető cikke (utóbbi írás szolgáltatta a zónákra felosztott pálya illusztrációját is).

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!