Ami elromolhat, az el is romlik

A kétezres évek elején Dick Wright, a Leeds United sajtósa mesélte az alábbi sztorit: Lee Bowyernek az egyik divatos hotelban komolyan meggyűlt a baja az étlappal. Bowyer Wrightot kérdezte meg, hogy mit ajánlana neki, mert igazából fogalma sincs, hogy mi jó és mi kevésbé finom. Wright azt javasolta a középpályásnak, hogy kóstolja meg a lepényhal steaket. Már a tányér felénél járt az egykori angol válogatott, amikor a fura arckifejezéseit látva az elnök, Peter Ridsdale rákérdezett, hogy milyen a kaja. „Nem olyan rossz” – válaszolta Bowyer, viszonylag kevés meggyőződéssel. Pár falattal később aztán odafordult Wright-hoz. „Te Dick, ez a steak elég halízű, nem?” Az egész csapat harsány nevetésben tört ki. Pár évvel később aztán mindenkinek lefagyott a mosoly az arcáról a klub háza táján…

A Leeds United elődjét, a Leeds City-t 1904-ben alapították. Kezdetben nem sokan jártak meccsre a városban, ám ez Herbert Chapman érkezésével 1912-ben megváltozott. A későbbi legendás Arsenal-menedzser kijelentette: „Ez a város azért épült, hogy első osztályú futballcsapata legyen.” A Leeds City-t 1919-ben a liga arra kötelezte azonban, hogy oszlassa fel magát, és adja el az összes, a keretben szereplő játékost, miután az első világháború alatt illegális fizetéseket juttattak a spílereiknek. Így alakult meg 1919-ben a Leeds United, mely kezdetekben főleg az első és második vonal között ingázott, az igazi sikerek egészen a hatvanas évekig elmaradtak.

Az Elland Road 1970-ben, egy Manchester United elleni derbin.

Ekkor érkezett a klubhoz menedzserként a volt játékos, Don Revie. Akkor vette át a klubot, amikor annak a szezon utolsó meccsén mindenképpen nyernie kellett , ha nem akart kiesni a harmadosztályba. Sikerült, ennek örömére pedig Revie új rendszert vezetett be az ifjúsági játékosok nevelésére, és lecserélte a klub hivatalos színeit tiszta fehérre – a Real Madrid mintájára. Nem feltétlenül a színeknek, sokkal inkább az utánpótlás-nevelésnek köszönhetően Revie 1964-ben feljuttatta a csapatot a First Divisionbe.

Don Revie, a Leeds első aranykorszakának legfőbb letéteményese.

Regnálása alatt összesen két bajnoki címig, egy FA-kupáig, egy Ligakupáig, két Vásárvárosok Kupájáig, egy Charity Shieldig és a már említett másodosztályú bajnoki címig vezette a klubot 13 év alatt. Emellett ötször voltak másodikak is az első osztályban, ami tökéletesen jelzi mennyire uralták ezt a korszakot a habfehérek. Nem hiába áll máig is a menedzser szobra az Elland Roadon.

Revie távozása után azonban nem sikerült állandósítani az egyeduralmat. A menedzserek egymásnak adogatták a kilincset a klubnál: Brian Clough 44 nap után távozott, Jimmy Armfield – bár BEK-döntőig vezette a csapatot –, pár év után lett eltávolítva. Jock Stein követte, aki szintén csak 44 napot maradhatott a padon mielőtt kirúgták. Jimmy Adamson váltotta, de 1980-ban ő is felmondott, majd Allan Clarke sem húzta sokáig, miután a csapat kiesett az első osztályból. Öt menedzser hat év alatt a korban, amikor ez egyáltalán nem volt divat. Clarke-ot még követte Eddie Gray, majd később Billy Bremner, de ők sem tudták visszajuttatni a First Divisonbe, az 1981-ben búcsúzott gárdát.

1988. októberében Howard Wilkinson érkezett a csapathoz. Megmentőnek szánták, miután a klub éppen a másodosztály 21. helyén szerénykedett. Benntartotta a csapatot a második vonalban, a következő év márciusában pedig 300 ezer fontért leigazolta Gordon Strachant a Manchester Unitedből. Egyből csapatkapitánnyá és vezérré tette a skót középpályást, aki oroszlánrészt vállalt a következő évi feljutásból. Egy évre rá Wilkinson egy negyedik hellyel tette le a névjegyét a First Divisonben, de csak hogy egy évre rá felülmúlja egy bajnoki címmel. A későbbi évekre talán tanulságul szolgálhatott volna, hogy a csapat a BEK-ből hamar kiesve csak a 17. helyen – éppen elkerülve a kiesést – végzett a ligában. Bár Wilkinson további nagy sikereket nem könyvelhetett már el, ő helyezte ismét új alapokra az utánpótlás-nevelést a csapatnál, aminek segítségével aztán olyan játékosokat neveltek ki vagy vonzottak be a fiatal csapathoz, mint Alan Smith, Paul Robinson, Lee Bowyer, Ian Harte vagy Jonathan Woodgate.

Gordon Strachan 300 ezer fontért jött és visszavezette a klubot a helyére.

George Graham követte, akit – miután lelépett, hogy a Tottenham menedzsere legyen – David O’Leary váltott. Az ír segítségével a csapat sosem végzett lejjebb a Top5-nél a Premier League-ben, és minden szezonjában kvalifikálta magát a BL-be, vagy az UEFA-kupába. A krach a 2000-2001-es BL-elődöntőt követően ütött be a klubnál. Az elnök, Peter Ridsdale hatalmas kölcsönöket felvéve vásárolt nagyobbnál nagyobb neveket a csapatba, hogy aztán nem létező pénzekből és banki segítséggel tartsa el őket. A csapat adóssága folyamatosan nőtt és végül 119 millió fontnál állt meg. Amíg volt BL-indulás, ez nem is lett volna olyan nagy probléma, 2002-2003-ban azonban a csapat csak ötödik lett és az európai pénzcsap elzárult.

Ridsdale kapkodni kezdett: mivel nem jött be tévés bevétel az UEFA-tól és a BL meccsek jegybevételére sem számíthatott, elkezdte eladogatni a maguknak Leeds-ben nevet szerző játékosokat. Rio Ferdinand 30 millióért mehetett a Manchester Unitedbe, de lelépett Jonathan Woodgate, Alan Smith, Mark Viduka és Harry Kewell is. Erre a pénzügyi baklövésekkel tarkított, pánikolós, gyorsan eladós klubvezetésre használják az angolok azóta is a „Doing a Leeds” kifejezést.

David O'Leary, Robbie Fowler és Peter Ridsdale. Nem volt rá pénz, mégis leigazolták...

„A hanyatlásról mélységeiben nehéz plusz információt hozzáadnom, mert én is csak utólag olvastam okfejtéseket, akkoriban a főbb cikkek alapján tájékozódtunk mi is. A történet amúgy is "egyszerű" - összeesküvés-elméletek nélkül is megállja a helyét. Ridsdale és a vezetőség álomvilágban élt, mint inkább a pénzügyi fenntarthatóság talaján, és a rendszer összeomlott.” – mondja Ketskeméty Kristóf, blogunk egyik kommentelője, aki a 2000-es évek közepe óta követi a csapatot. Nagyjából azóta, hogy 2004-ben a Leeds búcsúzott az első osztálytól. „15 voltam, és minden azzal volt tele, hogy szarban a csapat. A csapat, amit azért szerettem, mert utolsó leheletükig mentek, csúsztak-másztak és mindig odatették magukat egy pofozógéppé vált. Szerencsére kevés meccset láttam akkoriban...”

A fejetlenség nem szűnt meg a kieséssel, sőt. Gerald Krasner, egy helyi csőd-specialista vette át a klub irányítását, és helyi üzletemberek segítségével dolgozott azon, hogy kivezesse a pénzügyi gödörből a csapatot. Megkezdte a klub tulajdonainak kiárusítását, kezdve a klubház ingóságaival és folytatva az első, a tartalék-, valamint az utánpótlás-csapat játékosaival – érjenek akármilyen keveset néhányan. Sikerült elpasszolni a klub edzőpályáit és a stadiont is - amit egyébként azóta sem sikerült visszavásárolni. Hogy csökkentsék a hatalmas fizetéseket, akiket nem tudtak pénzzé tenni, szimplán szabadügynök-listára raktak: az új menedzser Kevin Blackwell pedig kölcsönjátékosokkal és ingyen igazolhatókkal töltötte fel a keretet. Végül Krasner 10 millió fontért eladta a klubot a szurkolók által kifejezetten utált Ken Bates-nek.

A 2006-2007-es szezon utolsó meccse előtt már nem volt visszaút, hiába a kiárusítás: a Leeds csődöt jelentett, ami automatikus 10 pontos levonást, és így a harmadosztályba történő kiesést jelentette. Ekkor járt először az angol labdarúgás harmadik vonalában a csapat… Mivel a nyáron további pénzügyi szabályokat szegtek meg a vezetők, az is felmerült, hogy kizárják őket a ligarendszerből – ahogy az megtörtént 90 évvel korábban a jogelőd Leeds City-vel is. Végül a liga döntése szerint 15 pontos levonással, de elindulhattak a League One-ban 2007 őszén. „Sosem láttam még ehhez hasonló klubot. Ami elromolhat, az itt el is romlik.” – mondta Kevin Blackwell, aki még a másodosztályban vezette az együttest. A szurkolók a fanyar angol humorhoz folyamodtak a vészterhes időkben, és pólókat kezdtek árusítani egymás között ilyen és ehhez hasonló feliratokkal: "2004 Premiership, 2005 Championship, 2007 Sinking Ship, 2008 Abandon Ship".

Men in Black: Leeds United Edition.

Három szezont töltöttek a harmadik vonalban: az elsőben Dennis Wise és Gus Poyet a 15 pontos levonás ellenére playoff helyre vezette a csapatot, a másodikban ugyanígy tett Simon Grayson, aki a Blackpooltól érkezett. Végül 2009-2010-ben a csapat villámrajtot vett és – miután az FA-kupa harmadik körében Jermaine Beckford góljának köszönhetően búcsúztatta az Old Traffordon a Manchester Unitedet – feljutott a Championshipbe. Azóta is itt küzdenek évről évre.

Amióta kiestünk a jelszó minden évben az, hogy vissza a PL-be, mert ott a csapat helye. 2 év, és pontosan ugyanannyi éve leszünk a Football League-ben, mint amennyit anno a Premiershipben tevékenykedtünk... A történelem a szemem előtt pereg le, és a klub lassan stabil Championship klubbá válik. De mindig van egy új év, ami lelkesedéssel kezdődik, botrányokkal folytatódik és végül egy rövid szakaszon a kiesés veszélyével karmolászva a hátunkon befutunk a tabella közepére.” – mondja Kristóf.
 

A magyar Leeds-drukkerek

“Legtöbbünk a 2000-es években kezdett el drukkolni a csapatnak, bár tudok idősebb arcokról is. Érdekesebb, hogy van, akit a most zajló nagy kivándorlás alkalmával Leeds-be sodort az élet, és ezáltal lett Leeds-drukker. Nem éppen ideális időpontban. De ismerek olyat is, aki a csapat miatt ment Leeds-be élni.

Manapság, sokkal könnyebb követni a csapatot, szerencsére a csapat sok meccse látható a Sky Sports-on, ami nekik is érdekük, hiszen sokan nézik a klub meccseit. Más kérdés hogy a kinti drukkerek és a vezetőség is sokat küzd a tévétársasággal, mert állandóan változtatják a meccsidőpontokat ezáltal hétfőre vagy vasárnapra, jobb esetben szombati korai kezdésre. Egy időben - főleg a lassú internetes időkben - szerveztünk közös meccsnézéseket is, manapság alábbhagyott a hangulat. Egyrészt mert mindenki tudja otthon is nézni és a csapat is szar. Ugyanez a helyzet azzal is, hogy elmenjünk együtt egy meccsre. Hiába a hangulat, ha a csapatot nem jó nézni, kicsit fájó elkölteni az útra 70-100 ezer forintot.

A helyi és a magyar Leeds-szurkolók ugyanúgy éreznek...

Legnagyobb közös eseményünk 2007 táján volt, akkor elindultunk az angol csapatok szurkolói tornáján, ha jól emlékszem tovább is jutottunk. Hiányoznak a régi idők, talán ha a csapat is jól szerepel, újra összekovácsolódik a mag.” – meséli Kristóf a hazai, legelvetemültebb Leeds United szurkolók mindennapjairól.

Ismerőse, az erdélyi, szintén Leeds-drukker Csabi így érez: "a 2000-es évek legeleje óta kedvencem a Leeds, az is marad örökre. Martyn - Harte, Ferdinand, Matteo, Kelly - Bowyer, Batty, Dacourt, Kewell - Smith, Viduka (Robinson, Woodgate, Mills, Bakke, Keane). Ők alkották akkoriban a csapatot, de a kiesés utáni Healy, Hulse, Creswell, Blake, Moore csatárokkal felálló keret sem volt rossz a Champo-ban... Jelenleg várom a csodát, ebbe a kategóriába tartozna a feljutás is. Amíg arra nem futja, hogy a tehetségeinket meg tudjuk tartani addig félő marad a stagnálás, jobb esetben.”

A folyamatos szenvedésnek a legfőbb oka Massimo Cellino. 2012 decemberében a klub a Gulf Finance House Capital (GFH) nevezetű befektetőcsoport kezébe került, miután Ken Bates a szurkolók nagy örömére lelépett a tulajdonosi székből. Bár a Sport Capital nevezetű csoport is szeretett volna 75%-os részesedést vásárolni a csapatban, a GFH végül mégis az olasz üzletember, a Cagliari elnöke mellett tette le a voksát. Ő pedig egyből munkához látott és január 31-én – az ügyvédjén keresztül – kirúgta a csapat menedzserét, Brian McDermottot. Viszont mivel az adás-vétel végére még nem került a Football League részéről jóváhagyás, így Cellinonak sem lett volna joga meghozni ezt a döntést. McDermottot visszaállították pozíciójában.

Massimo Cellino és az olasz gesztikuláció.

Márciusban Cellino vételi szándékát érvénytelenítette a liga, mivel az olasz hazájában éppen perbe volt fogva csalás, adóelkerülés, és hasonló finomságok miatt. Két hete volt fellebbezni, amit persze meg is tett. Április közepén a fellebbezésnek helyt hagytak, így Cellino cége, az Eleonora Sport Limited 75%-ban átvette az uralmat a nagy múltú egyesület felett. Bekezdett és a Cagliari-hoz hasonló edzőkeringőt indított el, ahol 35 menedzsert fogyasztott el 21 év alatt. Dave Hockaday-t 70 nap után Darko Milanic váltotta, majd 2 hónap múlva már Neil Redfearn ült a padon. Csak nyárig húzta, amikor Uwe Rösler váltotta, de csak hogy Steve Evans fejezhesse be a szezont a habfehérekkel.

Persze Cellinora kenni mindent sem lenne teljesen etikus. A klubnak még az érkezése előtt ismét sikerült hatalmas összegű fizetésekre szerződéseket kötnie a játékosokkal. „18 millió fizetésekre! Egy ilyen szar csapatnak! 5 milliót sem szabadna fizetésekre költeni, nemhogy 18-at!” – fakadt ki egy interjúban az olasz maffiózó. Tegyük hozzá, jogosan. Noel Huntot, a Reading „sztárját” heti 25 ezer fontos béren hozták a csapathoz. Csatárként egy gólra sem volt képes. 1 millióért igazolták Luke Murphy-t is a Crewe-tól és – bár az előző csapatánál 1700 fontot kapott hetente – egyből feltornázták a jussát 22 ezer angol fontig.

Luke Murphy fizetése a hússzorásra nőtt, egyik napról a másikra.

Cellinonak nem csak a könyvelők és ügyvédek szívébe nem sikerült belopnia magát. 2015-ben 5 fontot emelt minden jegy árán a déli lelátón anélkül, hogy a szurkolóknak bejelentették volna ezt. Persze utána korrigáltak, hogy ez csak egy marketingfogás, és az ár tartalmaz egy kupont az egyik büfében való fogyasztáshoz, a szurkolóknak nem tetszett a kampány. 17 percre kivonultak a következő meccs 17. percében – azért ekkor és azért ennyi időre, mert Cellino a legjobb tudomásuk szerint babonás, és nem szereti a 17-es számot. Így akarták jelezni felé, hogy nemkívánatos személy a városban.

Hogy hogyan tovább? Cellino idén májusban bejelentette, hogy szívesen lelép, ha jelentkezik vevő a csapatra. „Nem akarok panaszkodni, de el vagyok veszve. Nincs már semmi boldogságom itt, a következő szezon sem érdekel már. Ha visszaforgathatnám az idő kerekét és választhatnék, hogy ehhez a klubhoz jöjjek-e, azt mondanám, soha. De mit csináljak most? Sírjak?” – sajnáltatta magát a talján vezető. Bár épkézláb menedzsert sikerült szerezni a 2016-17-es szezonra Gary Monk személyében – Fabio Cannavaro és az Oldhamből nem ismert John Sheridan is a jelöltek között volt – még mindig Cellino ül a kormánynál.

És ez kifejezetten akkor rossz hír, ha megtudjuk, ő mit tart a legnagyobb hibájának. „Nem költöttem eleget PR-ra. Ez az egyetlen hibám, amiért elnézést kérek.”

-----

“…és mégis: minden évben mi visszük a legtöbb vendégdrukkert az egész Football League-ben, minden közvetített meccsünkön a mi szurkolóink a leghangosabbak. A mögöttünk hagyott szezonban a Brighton elleni meccsen 35 perc után 4:0-ra égtünk, és mégis zúgott az "Oh Leeds United, I'm so delighted I chose you as my football team...” – meséli Kristóf. Ilyen történelemmel, ilyen eredményekkel és ilyen szurkolósereggel ki ne akarná, hogy újfent a PL-t erősítse Anglia harmadik legnagyobb városának egyetlen csapata?

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!