Rivalry: az észak-keleti derbi

Elrugaszkodva az angol foci populárisabb rangadóitól, ebben a posztban egy talán kevésbé felkapott derbi kerül bemutatásra. Az angol fővárosban majdnem minden héten akad egy helyi rangadó, ahogyan Manchesterben és Liverpoolban is megvannak a megszokott városi csaták. Mi történik, ha az utóbbi két város három sikercsapata (bocs Everton, ti nem) ellátogatnak egymáshoz, vagy a londoni nagyokhoz? Nos, jó eséllyel azok a meccsek is az összefoglalók végére kerülnek. Észak-keleten viszont más a helyzet. Arrafelé alapesetben három klub vív ádáz harcot azért, hogy a térség királyának mondhassa magát.

Betürendben a Middlesbrough, a Newcastle és a Sunderland ez a három együttes, igaz a 2009-es kiesése óta a Boro "kiszállt" a versengésből. A köznyelv a városok folyóinak (Tees, Tyne és Wear) neveit használta fel, hogy elkeresztelje derbiket, mindig azt előre téve, akik otthon játszanak. A poszt apropója most épp az, hogy vasárnap kora délután Wear-Tyne derbit rendeznek, azaz a Sunderland látja vendégül a Newcastle csapatát. Hajtás után Macskák vs. Szarkák.

Történelem

Ez a párosítás számít egyébként a legnagyobb durranásnak a térségben, de ez akkor is így volt, amikor a Boro még PL-tag volt, Ligakupát nyert, majd az UEFA-kupa döntőjébe jutott. Valószínűleg azért, mert valódi szembenállás csak a Szarkák és a Fekete Macskák szurkolói között van.  A gyűlölködés nem, hogy nem újkeletű, de több száz éves történelmi mélységekben gyökerezik. Igazából az ellentét akár a modern, "lightos" leképezése is lehetne az angol polgárháború óta fennálló észak-keleti viszálynak, bár természetesen a 17. században még szó sem volt labdarúgásról. Adva volt két szomszédos kikötőváros, ahol a kisebb, parlamentáris-párti Sunderland szerint a királypárti Newcastle indokolatlanul több előnyt élvezett a kereskedelemben. A háború után pár évig nem nyaggatták egymást a felek, de Oliver Cromwell színrelépésénél megint ellentétes táborba kerültek. Míg Newcastle népe György Királyt támogatta (innen a Geordies becenév) addig a sunderlandiek (Mackems) a skót Stuart ház felé húztak. A Mackem becenév magyarázatára egyébként több változat is ismert.  Vagy a polgárháborúhoz köthető, vagy a hajógyári munkások egy kifejezéséből alakult ki, de az is lehet, hogy  a sporttal hozható kapcsolatba. Annyi biztos csak, hogy a "Make them" szavak északi szlegnje.

A rivalizálás tehát ősi, de szerencsére a vérontás manapság nem része a hétköznapoknak. A pályán viszont egészen pontosan 1883 óta aprítják egymást a játékosok, a közönség legnagyobb örömére: a derbik minden idényben kiemelt biztonsági kockázatúak, és a találkozók előtti/utáni rendőri intézkedések segítéének érdekében soha nem késő délutáni, vagy esti meccseken talákoznak egymással a szomszédok. A közelmúlt egyik legemlékezetesebb összetűzésére 2013 tavaszán került sor, amikor is egy Newcastle szurkoló, bizonyos Barry Rogerson behúzott egyet Budnak, a rendőrlónak.

Pár másodperccel később már őrizetbe is vették ezt a nyomorultat, és mivel az esetről videó is készült, (a youtube-on megtekinthető) lehetetlen küldetés lett volna kimagyaráznia a bunyót. Barry nem is védekezett. Elmondta, hogy sajnos gyógyszerre ivott, emiatt borult el az agya (na ja, meg a sima 0:3-as sunderland siker miatt) és bocsánatot kért Budtól. Végül 12 hónap börtönt kapott hivatalos "személy" elleni erőszak miatt, továbbá 6 évre eltiltották minden futball mérkőzéstől. Utcai összecsapások, letartóztatások tehát mostanában is vannak, de legalább a pályára nem rohangálnak be a szurkolók, mint ahogyan a 90-es években tették. Akkoriban olyan is előfordult, hogy egyik klub sem engedte be a vendég drukkereket a derbire - szerencsére mindkét csapat vezetősége gyorsan belátta, hogy ez nem lehet hosszútávú megoldás: oda lett a jellegzetes hangulat, így a klubok a nyitott vendégszektorok és a fokozott biztonsági intézkedések mellett döntöttek. A népek tehát manapság rendőri kisérttel átsétálnak egyik stadiontól a másikig, majd vissza. Nyilván a meccs kimenetelétől függetlenül az utóbbit nehezebb kontrollálnia a hatóságoknak.

A derbik idején megőrül a környék, de a hétköznapokban természetesen szó sincs háborúskodásról. A két klub viszonya is rendezett, közösen jótékonykodnak, elősegítve a térség fejlődését. Személyes élményem, hogy amikor Newcastle-ben jártam, a városközpont metróállomásán (igen, egy kb. 300 ezres városnak van metrója) megkérdeztem egy forgalomirányítót, hogy melyik vonalon jutok el a szállásomra.

A pofa előbb szigorúan méricskélte a newcastle címeres kabátomat, majd közölte, hogy "rosszak a színek", a piros-fehér lenne az igazi. Utána persze vigyorgott, és mindent elmagyarázott, kétszer is, mert a helyi nyelvjárás sokkal inkább a skótra hajaz, mint az angolra. Jó arc volt na, persze lehet, hogy csak azért volt olyan kedves, mert mindez 2009 telén történt, és akkoriban a Sunderland masszív PL-tag volt, míg én a Derby County elleni Championship meccsre készültem.

Statisztikák, érdekességek

Egy kis nosztalgiázás után vissza a derbihez. A történelmi visszapillantás ismeretében gondolom nem meglepő, hogy mindkét tábor legfontosabb elvárása a szezon elején a derbi győzelem, egy duplázás esetén pedig szinte bármilyen gyalázatos idényt elnéznek a szurkolók. Mindkét meccs megnyerése persze egyik oldalon sem fordul elő túl gyakran. A Newcastle-nek eddig kilenc, a Sunderlandnek pedig hét alkalommal jött össze y bravúr, igaz a Fekete Macskáknak az utóbbi két kiírásban egyaránt megvolt a truváj, míg a Newcastle utoljára a 2005/2006-os szezonban tudott oda-vissza győzni. Egyébként is nagyon kiegyensúlyozott a csapatok örökmérlege. Eddig 154 összecsapásból 53 Newcastle győzelem, 52 Sunderland siker, valamint 49 döntetlen született, és a gólarány is szinte azonos, 223-227 a Macskák javára. Newcastle szurkolóként a következő adatot szívesen kihagynám, de nem lenne fair: 1908-ban a Sunderland 9:1-re tömte ki a Newcastle-t a St. James' Parkban, ami a Szarkák valaha volt legnagyobb arányú bajnoki veresége, és a Fekete Macskák legnagyobb arányú győzelme is egyben. A 2000-es évek elejére aztán már a Newcastle állt jobban, a jelenlegi szoros összesített eredmény pedig javarészt annak köszönhető, hogy a Sunderland az elmúlt években mindent elsöprő szenvedéllyel vetette bele magát ezekbe a meccsekbe, aminek meg is lett a gyümölcse. Zsinórban öt derbit nyertek meg (az utolsót az alábbi Defoe bombával), és előtte is két döntetlen született, azaz a Newcastle 2011 augusztusa óta nem tapasztalta, hogy miyen érzés egy Sunderland elleni siker.

A Geordie-k szerint a hiba kizárólag a Newcastle játékosaiban van, akik - lévén a világ minden tájáról érkeztek - nem képesek átérezni a north-east derby fontosságát. Hiába volt az elmúlt években Alan Pardew személyében brit menedzsere a csapatnak, valahogyan a túlzottan nemzetközi keretet nem tudta ráhangolni ezekre a meccsekre. A másik oldalon fordított a helyzet, évek óta sokkal több brit játékos van a keretben, viszont a Sunderland nyerő szériája pont akkor kezdődött el, amikor a szigetországon kívüli edző érkezett a csapathoz. Amíg a közelmúltban Steve Brucenak és Martin O'Neillnek nem sok babért termett a derbiken, addig 2013 áprilisa óta Paolo Di Canio, Gustavo Poyet és Dick Advocaat is megnyerte az összes mérkőzését a Szarkák ellen. A recept ugyanaz: a derbik előtt mindig Newcastle áll jobban a tabellán. Mindig nekik erősebb papíron a keretük. Végül mindig a Sunderland nyer, mert ők akarnak igazán nyerni. Mellesleg az elmúlt években produkált ötös győzelmi sorozattal a Macskák be is állították a Newcastle 2002 és 2006 közötti rekordját, azaz egy hétvégi sikerrel övék lehetne az eddigi leghosszabb menetelés. A Newcastle persze szeretné már megtörni az átkot és amennyiben a babonát figyelembe vesszük, akkor most, hogy Sam Allardyce személyében ismét brit menedzser ül a Sunderland kispadján, talán sikerülhet. 

Apropó, Big Sam. A megmondó edző még 2010-ben a Blackburn padján ülve arról beszélt, hogy az ő tudásával akár az Intert vagy a Real Madridot is irányíthatná, és minden évben trófeákat nyerne. A Chelsea-vel és a Manchester Uniteddel szintén. Nos, erre még várnia kell, viszont azzal már bekerült a Premier League történelem könyvébe, hogy ő az egyetlen menedzser, akit a Tyne és a Wear partján is alkalmaztak.

Eleve nincs nagy népvándorlás a két klub között. Hiába szomszédos településekről beszélünk, a helyi srácok ritkán igazolnak a másikhoz. Ha külföldi játékosról van szó, vagy nem közvetlen átigazolásról akkor persze elnézőbb a kemény mag, de aki egyszer felhúzta valamelyik mezt, arra furán néznek, ha lecseréli a rivális szerelésére.

A jelenlegi keretkben két ilyen játékost találunk. A sunderlandi Patrick Van Aanholt esete kevésbé érdekes. A holland védő még a Chelsea ifjú titánjaként volt egy rövid távú kölcsönszerződés keretei között a Newcastle játékosa a 2009/2010-es évadban, amikor Championshipben vitézkedtek a Geordie-k. A másik oldalon Jack Colback története viszont már más tészta. A középpályás Newcastle-ben született, de tíz éves korában a Sunderland akadémiáján kötött ki, és vált profi labdarúgóvá. Egyértelműen Sunderland-nevelés, aki büszkén ünnepelte még két éve a Newcastle elleni sikereket. Aztán tavaly "hazatért", és azóta csókolgatja a címert a mezén, valamint lenyilatkozta, hogy a Sunderlandben játszani "csak egy munka" volt, ellenben most valóra vált az álma. Nem túl szimpi ez a kis vöröstől, és jobbra fent látható a Sunderland szurkolók válasza...

Az említett két úriemberen kívül a közelmúltból olyan játékosok voltak itt is, meg ott is, mint Chris Waddle, Andy Cole és Shay Given, vagy ha trollkodni akarok, és a melléfogásokat említem, akkor Titus Bramble, Danny Simpson, illetve Michael Chopra. Az viszont biztos, hogy ezek a ritkább esetek. Aki egyszer beleszeretett az északi fellegvárak valamelyikébe, az nem akar az ősi riválishoz menni.

Steven Taylor például azt mondta, hogy inkább bélyeget gyűjte, mint hogy a Sunderlandben játsszon, habár ezen nincs mit csodálkozni, amikor a Fekete Macskák szukrolói minden derbin a "Steven Taylor, wish you were dead!" (Steven Taylor bárcsak halott lennél) rigmussal köszöntik. Tavaly volt is nagy ünneplés, amikor a St. James' Parkban Steven Fletcher kicsit rásegítette a kapufára.

Vagy ott van a jó öreg Joey Barton, aki az első derbijén egy finom taposással mutatkozott be, majd az öt évvel ezelőtti, 5:1-es Newcastle győzelem óta az összes internetes fórumon csak simán "5under1and-ként" említi meg a Fekete Macskákat.

Végezetül, pedig jöjjön Alan Shearer, akit pár éve egy TV show keretein belül "leptek meg" egy névre szóló Sunderland mezzel, amit diszkréten visszautasított.

Valószínűleg a jelenlegi és egykori Sunderland -átékosok hasonlóképpen nem akarnának a St. James' Parkba járni "dolgozni", egyszerűen csak azért, mert ez egy ilyen közeg. A vidéki angol bányászvárosokban mindig is a foci jelentette az első számú kikapcsolódást, a derbi napja pedig a pirosbetűs, többszörösen kiemelt dátumot a naptárban. Amikor végre eljön a várva várt nap, a helyiek kimennek a stadionba és fergeteges hangulatot csinálnak. A szurkolás gyakran klasszisokkal jobb, mint a pályán mutatott játék, ezt el kell ismerni. Az elmúlt években többször is megfordult a fejemben meccsnézés közben, hogy egy semleges szurkolónak ezzel a teljesítménnyel nem csinálnak kedvet, nem hogy a városi derbihez, de a Premier League-hez, sőt egyáltalán a focihoz sem. De nem számít. Ilyenkor semmi nem számít. Mert ez az észak-keleti derbi. Macskák vs. Szarkák.

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!