Az északi vérvonal vége 

Számos cikk született már arról, hogy a Premier League mekkora változásokon esik át és miként válik a világ legdominánsabb ligájává, viszont arról talán kevesebbet beszélünk, hogy ez milyen változásokkal is jár a játékosállományok összetételében. Erre próbálunk fényt deríteni a következő posztban, de csak a tovább után.

Manapság az angol bajnokságban futballozik a legtöbb külföldi labdarúgó, a csapatok kétharmadát más földekről érkezett játékosok teszik ki. 1999-ben, a Boxing Day napján jött el az a pillanat, amikor a Chelsea mestere, Gianluca Vialli nem állított egy darab angolt sem a kezdőbe, ami akkor hatalmas hír volt az angol futball több mint 100 éves történetében. Manapság, ha ez a Chelsea-Arsenal-Manchester City hármasnál - vagy akár a West Hamnél - előfordul, már aligha húzza fel bárki a szemöldökét.

A klubok rengeteg pénzt áldoznak azért, hogy külföldi sztárokat szerezzenek meg, annak érdekében, hogy csúcsra juttathassák kedvenceinket. David Silva, Paul Pogba, Mesut Özil, Alexis Sanchez vagy Sergio Aguero nem véletlenül kergeti a PL-ben a labdát - ezek a változások azonban elég rossz hírrel szolgáltak egy bizonyos rétegnek. Ők pedig nem voltak mások, mint északi kedvenceink, azaz norvég, svéd, dán vagy épp finn barátaink, akik annak idején tömegével lepték el a ligát. Ráadásul nem pusztán kiegészítőként jelentek meg a csapatokban - sok helyen elsőszámú opcióként számítottak rájuk posztjukon. A '90-es vagy a 2000-es években a liga legnagyobb együttesei is sorra foglalkoztatták őket - mára ez gyakorlatilag lehetetlen.

Egy francia és egy chilei szupersztár csatája az idei Manchester United - Arsenal rangadón

Hogy mi volt ezeknek a játékosoknak legnagyobb előnye? Simon Kuper és Stefan Szymanski véleménye szerint például nem kellett ezekkel a srácokkal különösebben foglalkozni. Nem okozott számukra gondot, hogy legurítsanak 10 sört kedvenc helyi barátainkkal és a szurkolók is az első pillanattól úgy érezték, mintha egy közülük való srácot sikerült volna kihalászni az óceánból. Ráadásul a bőrük olyan fehér volt, mint a hó, így az angol futballban még a ’90-es évek elején is rendre megjelenő rasszista kijelentések sem igazán veszélyeztették mindennapjaikat.

A Premier League küzdelmeibe napjainkban érkező játékosok közül rengetegen panaszkodnak beilleszkedési nehézségekre. Egyre több játékos érkezik más kulturális közegből, sokkal komolyabb nyelvi nehézségeik vannak és minden bizonnyal az elmúlt évtizedek szokásbeli változásai sem segítik a zökkenőmentes adaptációt. Az emelkedő átigazolási összegeknek hála pedig a nyomás sem lesz kisebb ezeken a játékosokon. Kuperék erről szintén értekeznek és egyértelműen a Premier League komoly hibájának róják fel a megemészthetetlen átigazolási díjakat, aminek negatív hatásai már most is érezhetőek.

A korábban érkező északi srácok ára a legtöbb esetben viszont igazán nevetséges volt, különösen annak fényében, ahogy erre a távozásuk idején gondolhatott mindenki. A megtérülés tehát egyáltalán nem volt kétséges. A liverpooli gyepet leginkább meghatározó játékosok Hyypia, Riise, Agger és Bjørnebye voltak. A Manchester Unitednél fontos trófeákat nyert Ronny Johnsen, Henning Berg, Ole Gunnar Solskjaer és Peter Schmeichel is. A Chelsea pedig a Tore Andre Flo, Eidur Gudjohnsen, Jesper Gronkjaer hármast foglalkoztatta előszeretettel. Ezek a játékosok - majdnem kivétel nélkül - segítették KEK-, UEFA-kupa és BL-győzelmekhez a fentebbi csapatokat. Persze jutott nekik bőven FA-kupa vagy Ligakupa is.

A fentebb említettek mellett persze nem lehet megfeledkezni az Arsenal extravagáns klasszisáról, Fredrik Ljungbergről, de a soha nem korosodó Jussi Jaaskelainen és Thomas Sörensen személyét is meg kell említenünk. A blackburni Morten Gamst Pedersen pedig egy igazán fineszes játékos volt, akitől sokan retteghettek, ha pontrúgások mögé állt. Pár emberevő spíler ugyan akkoriban is becsúszott a rendszerbe - ilyen volt Thomas Gravesen vagy Roy Keane legjobb barátja a szerencsétlen sorsra jutó Alf-Inge Haaland és az emlékezetes Olof Mellberg is. Manapság az élcsapatok között pusztán Zlatan Ibrahimovic és Christian Eriksen maradt hírmondónak. A további északi játékosokat pedig mindössze a kiesés elől menekülő Swansea City, Hull City és Burnley foglalkoztatja leginkább.

Lehet moralizálni azon, hogy vajon mi változhatott: a tulajdonos-változások szorították ki vikingeket? Vagy egyszerűen az északi futball visszaesése okozta ezt a jelenséget? A válasz alighanem mind a két kérdésre igen, hiszen manapság a fentebb említett nemzetek nem igazán képviseltetik magukat világ- vagy Európa-bajnokságokon, ráadásul ha ott vannak, abban sincs köszönet. De az ennek ellenére is érthetetlen, hogy milyen okból nem kapnak több lehetőséget az „Új Solskjaer-ok”, mert a Premier League közegében még mindig a legkönnyebben beépíthető futballistákról beszélünk. A kluboknál ténykedő szakemberek szívesebben adják meg az esélyt Zabaleta-, Rojo-, Gabriel-, Coates- és Luiz-típusú dél-amerikai védőknek, ami közel sem biztos, hogy jó választásnak bizonyul. Ahogyan néhány hirtelen feltűnő afrikai játékos is csúfos kudarcot vallott, elég erről Jamie Carragher vallomásait olvasni a Liverpoolban felbukkanó srácok kapcsán.

Az elmúlt 25 évben összesen 60 svéd, 62 norvég, 17 izlandi, 57 dán és 16 finn lépett eddig pályára a Premier League történetében. Ez az országok létszámához képest brutális felülreprezentáltságot jelent, az elmúlt évtizedben azonban már főleg az argentin és spanyol játékosok viszik a prímet. Elég csak ránéznünk rá a Manchester United, a Liverpool, a Manchester City és a Chelsea keretére. Mellettük pedig komolyan mérhetővé vált a chilei, ecuadori, kolumbiai játékosok száma is, magyarul kijelenthetjük, hogy a latin foci belepte a ligát és ez aligha fog egy ideig megváltozni.

A spanyol válogatott angol szekciója Fábregassal, Azpilicuetával, Diego Costával,Pedroval és Juan Matával

Zárógondolatként érdemes elrágódni azon, hogy vajon az angol játékosok miért nem mennek külföldre, hiszen látjuk, hogy az Angliába érkező focistáknak alapvetően nagyon is jót tesz az interkulturális közeg. Persze tudjuk, hogy a fizetés remek, az otthoni melegből nehéz kimozdulni, a Premier League a világ legjobb bajnoksága, viszont az angol válogatott produkciója két évről két évre előhozza ezt a kérdést. Erre viszont nem itt és nem most fogunk válaszolni...

A cikket egy korábbi ötlet és Simon Kuper és Stefan Szymanski Fociológia című könyvének egyik fejezete inspirálta.

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!