Náciból lett legenda a City történetének legjobbja

A nők csak a nagy farkakat szeretik, a kis mellek nem lehetnek szexik, a Jägermeistertől nem lehet berúgni, a Beatles jobb, mint a Rolling Stones - napokig tudnánk sorolni az ahhoz hasonló tévhiteket, miszerint a Manchester City csapatának egyetlen legendája sincs. Hajtás után cáfolunk, és bemutatjuk az embert, aki alig néhány évvel a második világháború borzalmai után egykori Wehrmacht-katonaként lett legendává a Csatornán túl.

Az mondjuk igaz, hogy a klub legsikeresebb elmúlt közel tíz évéből nem tudunk kiemelni egy olyan játékost sem, akire később majd rá lehetne aggatni a jelzőt. Kompany? Yaya Touré? Agüero? David Silva? Az ő nevük hallatán mindenki maximum olyan képet vág, mint amikor én nagy elánnal nekiültem életem első avokádókrémjének – pontosabban miután az első nyalás után bizonytalanul húztam ki a kanalat a számból. Persze, mindegyikük fantasztikus spíler volt – bár a múlt idő csak az első kettőre igaz, egyelőre – ugyanakkor nehéz lenne bármiféle romantikával gondolni akármelyikükre. Jómagam persze könnyen beszélek, lévén igencsak különös kapcsolatot ápolok a bilikék csapattal: én vagyok talán az egyetlen nem City-drukker a világon, aki mindenféle ellenszenv és megvetés nélkül tud ránézni erre a klubra. Egyszerűen zéró a bizsergési szint odalent. És pontosan ugyanezt gondolom a Yaya Tourékról és Agüerokról. Mindössze az kúr fel, hogy ők ezt egy Rolls Royce áráért teszik, hetente.

Nem értek a gyémánthoz – jutnak eszembe a Blöff első szavai Jason Statham szájából. Nos, én meg nem értek a kapusokhoz - főleg, hogy a szóban forgó úr az '50-es években tette le névjegyét a futballtörténelemben - így fogalmam sincs, milyen kapus volt Bert Trautmann. Ennek ellenére belekeveredek és megpróbálom elmesélni, miért kötelező rá úgy emlékeznünk, mint a Manchester City legnagyobb legendájára.

                                                                              ***

„Csak két világklasszis kapus volt a világon. Az egyik Lev Jasin, a másik meg a német srác, aki Manchesterben játszott: Trautmann.” – mondta a rá jellemző elképesztő szerénységgel maga Jasin. Röviden a lényeg: bár nem láttuk játszani, fogadjuk el, hogy Trautmann baromi jó kapus volt, ha egyszer világ egyetlen aranylabdás kapusa saját magával egyetemben nevezte meg őt a legjobbnak.

Ha valaki megkérdezné tőlem, hogyan is néz ki pontosan egy echte árja legény, valószínűleg Bert Trautmann tablóképét húznám elő a pénztárcámból. A 190 centi körüli, szőke, kékszemű, jó kötésű fickónak a futballtól nagyon távol kezdődtek meg felnőtt évei, noha fiatalkorában is szeretett focizni, ahogy kézilabdázni is. Mivel 1923-ban született, nehéz lett volna bármilyen módon is távol maradnia a második világháború körüli herce-hurcától. Tíz évesen csatlakozott a Deutsches Jungvolk nevű szervezethez, amely tíz-tizennégy év közötti gyerekeket foglalkoztatott és készített fel az egy fokkal magasabban álló Hitlerjugend névre keresztelt, a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt alatt 1922 és 1945 közt működő ifjúsági szervezetre. Trautmann már itt is kiemelkedő atléta volt, számos ifjúsági sportversenyt sikerült megnyernie. A jutalom sem maradt el, győzelmeiért járó kitüntetését maga Paul von Hindenburg, az elnök írta alá. A világháború kezdetekor autószerelő inas volt.

1941-ben rádiósnak állt a Harmadik Birodalom légierejénél, a Luftwaffe-nál. Később ejtőernyős lett, ám az ezrede nagyon távol állomásozott a fronttól, így Bert és a társai gyakran unatkoztak, amit főleg sportolással és viccelődéssel próbáltak meg elűzni. Az egyik ilyen alkalom azonban balul sült el, és Trautmannéknak sikerült egy őrmester kezeit leégetni. Hősünket hadbíróság elé állították és potom három hónapos börtönbüntetéssel díjazták a „viccelődését”. Trautmann azonban büntetése letöltésének kezdetekor vakbélgyulladást kapott, így börtön helyett katonai kórházban vészelte át a következő heteket. 1941 októberében tért vissza a Wehrmacht-hoz (ez alá tartozott a Luftwaffe) Dnyipróba, ahol télen a szovjet hadsereg szállítási útvonalainak ostromlása volt az egység fő célja.  Trautmannt tavasszal előléptették, tizedes lett. 1942-ben bár arattak győzelmeket, egy szovjet ellentámadás következtében az egysége visszavonulásra kényszerült, miután ezer emberből mindössze háromszáz maradt életben. Trautmann a keleti frontot nyújtott szolgálataiért öt kitüntetést is kapott, köztük a Vaskereszt Első Osztályát (Eisernes Kreuz 1. Klasse).

Hősünk ekkor már őrmesteri rangnak örvendett, és a keleti fronton megtizedelt egységek maradványaiból összeállva átvonultak a nyugati frontra. 1944-ben Kleve lebombázásánál egyike volt a kevés túlélőnek, ám az egysége híján úgy döntött, hazatér Brémába. Mivel azonban ezidőtájt nem volt kifejezetten jó buli papírok nélküli német katonának lenni, Trautmann kerülte a bármiféle csapatokat és jobb híján egy szál egyedül próbált menekülni. Napokkal később két amerikai katona fogta el egy istállóban, majd feltartott kezekkel kivezették. Félt, hogy esetleg ki akarják végezni, úgyhogy inkább megszökött, ám miután kijátszotta az amerikaiakat, egy kerítés átugrása után egy brit katona lábai elé került, aki a következő szavakkal üdvözölte őt: „Hello Fritz, fancy a cup of tea?” Trautmann korábban már az oroszok, majd a francia ellenállás fogságába is került, de mindkét alkalommal sikerült elmenekülnie. A háború végéhez közeledve azonban úgy döntött, nem vesződik többet szökési kísérletekkel: először Belgiumban börtönözték be, majd innen került egy essexi táborba, ahol ki is hallgatták. Önkéntes katonaként, aki gyerekkorától kiképzésben részesült, C kategóriás rabként tartották nyilván - kevésbé avatottaknak ezt úgy kell elképzelni, hogy azidőtájt nettó nácinak számított. Nem sokkal később egy másik táborba került, ahol szintén C kategóriás rabtársakkal volt egy helyen, ám itt Trautmannt „lefokozták” B kategóriás fogolynak - azaz lemosták róla a náci a címkét. Innen egy rövid időre Liverpool közelébe szállították, ahol farmokon dolgozott és kapcsolatba került a helyi lakosokkal is. Fogságában következő és egyben utolsó állomása a PoW Camp 50 volt Ashton-in-Makerfieldben, ahol egészen 1948-ig tengődött.

A táborban - Angliáról lévén szó - rendszeresen futballmeccseket rendeztek, amelyeken Trautmann eleinte mezőnyjátékosként, a védelem közepén szerepelt. Egy amatőr csapat, a Haydock Park elleni meccsen azonban megsérült és úgy döntött, mielőtt több kárt okozna csapatának, helyet cserél a kapussal. Parádés védéseket mutatott be, és rájött, igazából a lécek között van a helye a pályán. Itt ragadt rá a Bert név is: mivel az angoloknak meggyűlt a bajuk a „Bernd” kiejtésével - hősünk becsületes neve egyébként Bernhard Trautmann volt - egyszerűen angolosították a keresztnevét.

A PoW Camp közben a bezárás küszöbére került, Trautmann-nak pedig felajánlották, hogy hazaszállítják a megszállt Németországba. Ő azonban nem kért ebből, és úgy döntött, inkább Angliában marad: munkát keresett, és talált is, előbb különféle családi gazdaságokban, majd később - háborús tapasztalatait felhasználva - tűzszerészként. 1948 augusztusában még jócskán munka mellett kezdett el egy amatőr egyesület, a St. Helens Town csapatában játszani.

****

A beilleszkedés viszonylag gördülékeny volt, ugyanis rögtön megismerkedett a klubtitkár lányával - akit később feleségül is vett. Trautmann bravúrjai egyre több ember fülébe jutottak el, a nézőszám pedig a helyi kupa, a Mahon Cup döntőjében rúgott legmagasabbra – kilencezren voltak kíváncsiak a meccsre. Teljesítményére egyre többen figyeltek fel a Football League csapatai közül is, az első ajánlatot pedig a Manchester City kínálta fel a 25 éves kapusnak, aki ezt el is fogadta. 1949 októberében írt alá amatőrként, de rövid idő után már profi szerződést kapott. Trautmann lett az első sportoló a szigeteken, aki Adidast viselt, barátságot ápolt ugyanis a márka atyjával, Adolf Dasslerrel.

Manchesteri karrierje ezzel együtt sem indult stresszmentesen: a nagyérdemű ugyanis (meglepő módon) nem nézte túl jó szemmel, hogy alig néhány esztendővel a háború befejezését követően a német légierő egykori tagja áll szeretett csapatuk kapujában. Bojkott, bojkott hátán, tiltakozó levelek a klubnak… Trautmann helyzetét ráadásul az is súlyosbította, hogy a klub történetének egyik legjobb kapusát, az akkoriban visszavonult abszolút legendát, Frank Swiftet kellett helyettesítenie a lécek között. A német légióst a csapatkapitány, nem mellesleg normandiai veterán Eric Westwood vette szárnyai alá, aki kijelentette: „ebben az öltözőben nincs háború." Trautmann a Bolton elleni hazai mérkőzésen mutatkozott be, november 19-én. A szurkolók, miután látták őt védeni, alábbhagytak a tiltakozásaikkal - tehetsége nyilvánvaló volt. Az idegenbeli meccseken azonban mindig megkapta a magáét az ellenfél szurkolóitól, ami kezdetben gyakran ki is tudta zökkenteni a német hálóőrt: egy decemberi, Derby elleni meccsen például hét gólt kapott.

Trautmann 1950 januárjában járt először Londonban, amikor a City a Fulham vendége volt a bajnokságban. A meccs - elsősorban az egzotikus háttértörténettel rendelkező német kapusnak köszönhetően - hatalmas figyelmet kapott a médiában, szakemberek és újságírók tucatjai utaztak el a meccsre, hogy élőben is lássák védeni az "ellenséget". A hazai drukkerek persze nem bántak kesztyűs kézzel Trautmann-nal: a meccsen végig zúgott a nácizás a lelátóról, ami azonban csak felpaprikázta Bertet. A német kapus bravúrok sorozatát bemutatva tartotta meccsben sokkal esélytelenebb csapatát, így végül a City egy szűk, 1-0-ás verességgel megúszta a kirándulást. Trautmann azonban csodát csinált, a meccs elején nácizó tömeg ugyanis állva, vastapssal kísérte őt az öltözőbe, amellett, hogy az ellenfél játékosai is leesett állal gratuláltak teljesítményéhez.

A City viszont ezzel együtt tovább szenvedett, és a bajnokság végén ki is esett az első osztályból. Trautmann a csapattal tartott a második vonalba, ahonnan azonnal sikerült a visszajutás, majd az elkövetkezendő években a klub stabilizálta helyét az angol futball legmagasabb osztályában. Az egykori náci közellenségből rövid idő alatt a liga egyik leginkább elismert kapusa lett, ráadásul Trautmann elnyűhetetlen atlétának is bizonyult: a londoni bemutatkozását követő 250 bajnoki meccsből mindössze ötöt kellett kihagynia. 1952-ben hazájába is eljutott hírneve, a Schalke egészen elképesztő nevetséges 1000 (nem lett lehagyva egy nulla sem), azaz ezer fontot ajánlott a szolgálataiért. A City természetesen röhögve utasította vissza az ajánlatot.

Az '50-es évek közepén a menedzser, Les McDowell új játékrendszert vezetett be a csapatnál. A szisztéma lényege - az Aranycsapat inspirációjára - a mélyebben helyezkedő középcsatárt (hamis kilences) volt, melynek segítségével a City az angol csapatok közül elsőként próbált meg kifejezetten a labdatartásra koncentrálni a pályán. Trutmann-nak ebben a játékban az volt a feladata, hogy – az akkoriban a kapusok körében megszokott hosszú felívelések helyett – kézzel játssza meg a labdát. A német kapus ebben a tekintetben Grosics Gyulát tekintette példaképének, és hozzá hasonlóan próbálta meg kidobálni a labdákat a szélsőknek, hogy aztán ők a Hidegkutihoz hasonló hamis kilencest játszó Don Revie felé indítsanak. Ez volt az ún. Revie-plan, amelynek köszönhetően a City a liga egyik legizgalmasabb csapatává alakult, és 1955-ben egészen az FA-kupa döntőjéig jutott. Itt ugyan Trautmannék egy korai gólnak köszönhetően 3-1-es vereséget szenvedtek a Newcastle-től,  de a következő szezonban így is puskagolyóként lőttek ki a bajnokságban.

A City valósággal megtáltosodott, a bajnokságban negyedikként végeztek,Trautmann pedig elnyerte az FWA Footballer of the Year díjat, azaz az Angol Sportújságírók Szövetsége az év játékosának választotta. Ő volt az első kapus, és az első külföldi, akinek ez sikerült. Ha ez még mindig nem lenne elég, két nappal később a Manchester City ismét kupadöntőt játszott.

***

Trautmann-nak már tényleg csak egy komolyabb trófea hiányzott ahhoz, hogy világhírnévre tegyen szert. Az ellenfél a Birmingham City volt, és ellentétben az egy évvel korábbi döntővel, most a manchesteriek szereztek korán gólt - amire azonban 14 percen belül jött is a válasz. A meccsen a második félidő közepéig nem igazán történt semmi, ám akkor Bobby Johnstone és Jack Dyson – előbbinek Trautmann adta a gólpasszt – révén a Manchester City két perc alatt rámolt be két gólt az ellenfél hálójába. A birminghamiek a következő tíz percben nagyon nagy nyomás alá helyezték az égszínkékeket, a 75. percben pedig megtörtént az, ami miatt ez a döntő és hősünk, Bert Trautmann is örökre beírta magát az angol és az a világ futballtörténelmébe.

Egy birminghami beívelést követően Peter Murphy elé került a labda, de Trautmann önfeláldozóan kivetődött a kapujából, és olyan szerencsétlenul ütközött, hogy a támadó térde éppen a nyakát trafálta telibe.

Trautmann elterült a földön, de mivel ebben az időben a cserék még nem voltak engedélyezve, meg kellett próbálnia végigvédeni a meccset. Természetesen zokszó nélkül állt vissza a kapuba, sőt, az utolsó percekben további bravúrokat bemutatva állta útját a birminghami feltámadásnak - vitathatatlanul ő lett a meccs, és a győzelem hőse. A német kapus fájdalmai ellenére az esti banketten is részt vett - holott saját elmondása szerint képtelen volt akár csak megmozdítani a fejét. Lefekvéskor abban bízott, hogy reggelre elmúlik a fájdalom, de mivel nem így lett, másnap elment a kórházba, ahol csak annyit mondtak neki, görcsölnek az izmai, nincs nagy gond, csak pihenjen serényen. Három napnak kellett elmennie, mire végre csináltak egy röntgent-felvételt a nyakáról, és végre kiderült, hogy Trautmann-nak öt csigolyája is elmozdult az ütközés következtében.

A nyaktörő mutatvány

Lábadozása a következő szezon decemberéig tartott, amikor a hónap elején már két meccset is lejátszott a tarcsiban. 15-én tért vissza a kezdőcsapatba, de egyből három gólt kapott a Wolverhamptontól.  A szezon hátralévő részében már csak szenvedett, nem tudta visszanyerni régi formáját, ami ahhoz vezetett, hogy pár szurkoló és a média is visszavonulásra bíztatták. Mások szerint a klub volt hibás, amiért Trautmannt arra kényszerítették, hogy vállalja játékot, miközben nem volt még teljesen egészséges. A következő, 1957-58-as aszezon az egyetlen olyan volt, amikor egy csapat száz lőtt gól (pontosan 104) mellett kereken százat(!!!) be is kapott. Igen, a Manchester City. Trautmann 34 meccsen játszott, s bár a WBA elleni 9-2-es vereséget kihagyta, a Leicester elleni 8-4-es meccsen annyi gólt kapott, mint korábban soha.

A legenda-státuszt azonban akkor sem lehetne elvenni Trautmanntól, ha ötven gólt kapott volna egy meccsen. 1949 és 1964 között 545 meccsen szerepelt Manchesterben. 1964. április 15-én egy búcsúmeccset rendeztek tiszteletére, közel hatvanezer ember előtt csapott össze a Manchester City és a Manchester United kombinált csapata és egy nemzetközi válogatott. Az előbbi csapat játékosai közt ott volt Bobby Charlton és Dennis Law, míg a másik oldalon Stanley Matthews, Ronnie Clayton és Tom Finney. Trautmann volt a manchesteriek csapatkapitánya.

Miután befejezte aktív pályafutását, edzőnek állt, először a Stockport County csapatánál, majd Németországban szintén kisebb együtteseknél dolgozott. Később a szövetség elmaradottabb országokba küldte, hogy segítsen a sportág fejlődésében. Először a burmai válogatottat edzette, akikkel sikerült is kijutnia az 1972-es olimpiára, majd megfordult Tanzániában, Libériában, Pakisztánban és Jemenben is. 1988-ban vonult vissza végleg, és települt le Spanyolországban.
2004-ben az angol-német kapcsolatok ápolásában való munkásságáért a Brit Birodalmi Rend tiszti fokozatával (OBE) tüntették ki. Másnap este a Berlini Filharmonikusok által adott koncerten találkozott a királynővel is, aki a következőket mondta neki: „ Ah, Herr Trautmann! Emlékszem magára. Még mindig fáj a nyaka?”

Bert Trautmann 89 évesen, 2013. július 19-én hunyt el spanyolországi otthonában, miután ugyanabban az évben már két szívrohama is volt. Igazi harcos volt: pályán, és pályán kívül egyaránt. Egy szörnyű háború után, óriási hendikeppel indulva hódította meg egész Angliát, és szerethető karakterével, alázatos hozzáállásával, szorgalmával, valamint fantasztikus rátermettségével egy egész országnak segített túllendülni az ostoba sztereotípiákon.

Persze van, ami neki sem sikerült soha: Angliából bekerülni a német válogatottba...

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!