Így lett világhírű színész az angol foci vasökléből  - I. rész

Vincent Peter Jones, napjaink egyik keresett karakterszínésze alig néhány napja ünnepelte 52. születésnapját. Sokaknak ő „csak” Nagy Chris vagy Golyófogú Tony, mi azonban pontosan tudjuk, hogy színészi pályafutása előtt sikeres, de még inkább megosztó labdarúgó-karriert tudhatott magáénak. Lapozás után megmerítkezünk az angol futball modern hőskorában, hogy bemutassuk nektek azt a játékost, aki egyszerre vált legendává és rettegett vasököllé a Premier League születésével párhuzamosan.

 

Vinnie Jones-nak szép gyerekkora volt. Az elfoglalt, kevéske szabadidejét galamblövészettel és horgászattal elütő, víz- és gázszerelő édesapja tisztes megélhetést biztosított a családnak, a kis Vinnie-nek pedig két dolog is állandó volt az életében: az este kilencig tartó focimeccsek a grundon és a Watford hazai találkozói a Vicarage Roadon, amikre Arthur nagypapája minden alkalommal magával cipelte. Ugyanazon a széken ültek, és ugyanúgy szurkoltak hétről-hétre, nem csoda, hogy a kis Vincent 5 évesen már komolyan focizott. Aztán szépen lassan a sok gyakorlás az eredményét is meghozta, és mire a kamaszkor küszöbére érkezett, Jones - bár később sem hagyta el teljesen soha - kinőtte a grundot.

Első igazi meccsét az Oxhey Infants-ben játszotta – kölcsöncipőben szerzett mesterhármast, – majd Bedmondban felfigyelt rá Dave „Harry” Bassett, aki később nem csak a mentora, de legjobb barátja is lett, és aki évekkel később a Wimbledonhoz is leigazolta. Addig azonban nem volt egyenes az út. Közel sem…

Íme, a megnyerő mosolyú Dave Basset - Fotó: The Independent

Vinnie Jones ugyanis vásott rossz kölyök volt. Amennyire imádta a focit, annyira gyűlölte az iskolát: feleselt és verekedett, tulajdonképpen csak az volt a szerencséje, hogy a bedmondi iskolaigazgató hatalmas futballőrültnek bizonyult. Ez a diri - civilben egyébként QPR-szurkoló - csapatot szervezett az iskola diákjaiból, a szellemes nevű Bedmond Juniors pedig annak rendje és módja szerint végigverte egész Herts megyét. Jones ugyan fiatalabb volt társainál, de kitűnt ügyességével, és azzal a képességével, hogy nagyon gyorsan tanult. Elszánt volt, megalkuvás nélkül hajtott, és mint a szívacs szívta magába a taktikai utasításokat is. 9 évesen már több környékbeli egyesület szerette volna megszerezni, Jones azonban maradt a megszokott környezetben és csak három évvel később írt alá a Watford utánpótláscsapatához.

Alig múlt 13 éves, amikor egy hármas trauma teljesen megváltoztatta az életét. Vinnie éretlen kiskamaszként képtelen volt feldolgozni szülei válását, ráadásul a családi vagyon elosztása miatt költöznie is kellett. Az otthoni gondok a pályán nyújtott teljesítményére is hatással voltak, és amikor emiatt eltanácsolta őt szeretett gyermekkori klubja - a Watford -, a boldog ifjúság évei rémálomszerű hirtelenséggel értek véget Vinnie számára. Nem pusztán hatalmasat csalódott (önmagában, az életben, szüleiben, a futballban), de nem is tudott egyhamar napirendre térni a változások fölött. Hat teljes évig nem foglalkozott a focival, új osztálytársai, tanárai még csak nem is tudták, hogy korábban tehetséges és igazolt utánpótlás-futballista volt számos „Meccs embere”, „Gólkirály” és „Idény Játékosa” díjakkal – nem óvodai és iskolai focimeccseken, hanem komoly utánpótlás-tornákon, területi bajnokságokon.

Ki ez a jóképű selemyfiú, hmm? - Fotó: Talksport

A nyári szünetekben és iskola után Jones az édesapjánál dolgozott - építkezéseken, igaz, legalább jó pénzért. Idővel azonban édesapjával is megromlott a viszonya, így kénytelen volt újra költözni. Vinnie ebben az időben állandó lakás híján útszéli autómosókban zuhanyzott, és ügyelt arra, hogy mindig más-más ismerősénél húzza meg magát néhány napra - igaz, általában mindegyik átmeneti szállásáról rövid úton kitessékelték állandó balhéi miatt. A sorozatos verekedések, a segédmunkások nehéz kenyere, a mindennapos kocsmázások és egy súlyos motorbaleset ellenére Jones mégsem kallódott el véglegesen: abban, hogy visszatalált a helyes útra, a legnagyobb szerepe a Bedmond U18-as edzőjének, Johnny Moore-nak volt.

Moore először kibékítette Vinnie-t az apjával, majd ismét a futball felé terelte a fiút. A Szabadkőműves Iskola kertészeként (!) állt be a diákok közé focizni, majd az IUE Flyers benevezett a kerületi ligába is. Jones nagyon hamar felvette a ritmust, jól játszott, határozottságára és góljaira a helyi lapok, illetve més csapatok is felfigyeltek, és alig pár hét elteltével már meg is kereste őt az ötödosztályú - azaz: félprofi - Wealdstone egy ajánlattal. Az edzéseken és edzőmeccseken Jones minden áron bizonyítani akart - Arthur nagypapája emlékének, édesapjának, de legfőképpen magának, hogy képes saját lábra állni és elérni a céljait.

Küzdelmét siker koronázta, és 6 év kihagyás után, alig 3 hónap elteltével heti 28 font fizetésért és 20 font költségtérítésért aláírta élete első (fél)profi szerződését.

Jones Johnny Moore-nál lakott, édesapja építkezésein dolgozott segédmunkásként, onnan járt edzésre és meccsre, miközben küzdött és várta a lehetőséget, hogy bemutatkozhasson a Wealdstone együttesében. Persze ez sem ment simán: a debütálást egy sitten eltöltött éjszaka előzte meg, ami természeteseb rányomta a bélyegét a teljesítményére. Vinnie ismét kölcsöncipőben, ráadásul másnaposan lépett pályára, és saját bevallása szerint is borzasztó teljesítményt nyújtott. Bár a rendőrök tévesen vitték be egy haverjával az őrsre, ittas vezetésért így is felelnie kellett, mint ahogy az ellenfél szurkolóinak megveréséért is.

Az 1984/1985-ös Wealdstone - ki találja meg Vinnie-t először?

A balhék ugyan nem kerülték el, de ettől függetlenül az idegein nehezen uralkodó, 21 éves Jones és a Wealdstone egyaránt sikeresnek bizonyult. Az FA kupában a harmadik fordulóig jutottak, és első nem ligacsapatként megnyerték a FA Trophy-t. Vinnie Jones agresszív játékstílusa azonban meghatározta a megítélését:

élete első FA-kupa meccsén az első megmozdulása egy 15 méteres sprintet követő brutális becsúszás volt - sárga lapért.

Gyorsan leesett mindenkinek, hogy Vincentet olyan fából faragták, ami előbb törik, mint, hogy meghajoljon. Egy bajnokin például simán lepofozta az ellenfél kapusát egy összecsúszást követően - természetesen kiállították, de mivel Jones-t a kavarodásban egy szurkoló leköpte, ezért a játékos kiugrott a lelátóra és nemes egyszerűséggel megverte a nézőt. Vinnie-t a csapattársainak kellett berángatni az öltözőbe, az ártatlan kis pofonból pedig diszkrét tömegverekedés alakult ki. Nem telt el néhány hónap, és a környéken mindenki tudta: Jones a balhés srác, akit egyszerre lehet rajongásig szeretni és a bolondulásig gyűlölni. Hiába volt egyértelműen tehetséges és karizmatikus játékos, a forrófejűségével már a kezdetek kezdetén képes volt rengeteget ártani is csapatának.

Jones ebben az időszakban már tudta, hogy a futballból akar megélni, de azt is sejtette, hogy ehhez azonban változtatnia kellett a mentalitásán. Azzal nem volt baj, hogy állandó és olthatatlan győzelmi vágy vezérelte a pályán, de az ennek érdekében alkalmazott agresszióval le kellett számolnia. Ahogy írja: „A benne élő kutyát láncra kell verni, mert ha elszabadul, akkor pusztítani fog!”

Megpróbált tehát lehiggadni, amire jó alkalom nyílt a bajnoki szünetben – a svéd és norvég csapatok akkoriban előszeretettel igazoltak 2-3 hónapra angol játékosokat, a kiutazások szervezője pedig nem volt más, mint a Wimbledon managere, Dave „Harry” Bassett, Jones felfedezője, aki közel tíz éve már felvéste noteszébe a Vinnie Jones nevet. Jones-nak ezután nem volt nehéz Skandináviába igazolnia, ahol az IFK Holmsund játékosaként a svéd harmadosztály egyik legjobb játékosa, sőt, nem túlzás azt állítani, hogy híressége lett - ráadásul kocsmák és bárok hiányában leállt a piálással is.

Mire jó a szó, ha ilyen képed van???

A nyugodt környezetnek és az anyagi biztonságnak köszönhetően jobban játszott, mint valaha (a kupában az első osztályú Djugarden legyőzésével még az elődöntőbe is bejutottak, kiérdemelve klubjuk számára az „Óriásölő” becenevet), aminek meg is lett az eredménye. Nem elhanyagolható elismerés, hogy a svéd egyesület heti 400 fontos adózott jövedelmet ajánlott neki a teljes idényre, de az igazi pozitív visszacsatolás a hazai karrier felépítésének a lehetősége volt: az angol első osztályú Wimbledon próbajátékra hívta. Márpedig Dave „Harry” Bassett tudta, mit csinál.

folyt. köv.

Az írás Vinnie Jones – Megindító meccs volt c. önéletrajzán, valamint Jonathan Wilson Futballforradalmak c. könyvén alapul. A képeket és videókat a netről halásztuk, a grafikáért pedig megint Szücsit illeti az elismerés.

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!