Így lett világhírű színész az angol foci vasökléből - II. rész

Vincent Peter Jones, napjaink egyik keresett karakterszínésze alig néhány napja ünnepelte 52. születésnapját. Sokaknak ő „csak” Nagy Chris vagy Golyófogú Tony, mi azonban pontosan tudjuk, hogy színészi pályafutása előtt egy nem kevésbé sikeres, ugyanakkor megosztó labdarúgó-karriert tudhat magáénak.

Tovább után az angol futball hőskorának és a PL-éra kezdeteinek egyik legmeghatározóbb játékosáról, a kőkemény Vinnie Jonesról készített portré második részét olvashatjátok.

Ahogy az első részben is írtuk, Vinnie Jones tehát ötödosztályú, félprofi játékosként igazolt Svédországba, onnan azonban már a First Divisionbe (a PL megalapítása előtti, régi #besztlíg), a frissen feljutott Wimbledonhoz tért vissza próbajátékra – meg is ünnepelte: a Svédországban félretett 1200 fontjából 900-ért vett egy Ford Cortinát.

A Wimbledonnál töltött próbajáték nehezen indult, de sikeresen zárult: az első meccsen még középhátvédként játszott és idegenül mozgott, de a másodikon az edző már az igazi posztján, belső középpályásként rakta a csapatba: nem csak a két rúgott gólja, de messzire szálló bedobásai is jó benyomást keltettek a klubvezetésben, így Dave „Harry” Bassett szerződést ajánlott neki. Heti 150 font fix, további 50 font meccsenként és 50 gólonként. Amikor Jones rákérdezett az aláírási pénzre, mentora felcsattant: „Nincs! Tőlem esélyt kapsz, mást nem! … Most pedig menj a picsába!” Az esélyt viszont tényleg megkapta, hétvégén már a legendás Brian Clough vezette Nottingham Forest ellen játszott idegenben – pocsékul. Összehozott egy tizenegyest, alig akadt szabályos megmozdulása és a Dons-szal 3-2-es vereséget szenvedtek.

Halvérűek, ha találkoznak. (forrás: Archivofutbol)

A következő meccs volt a hazai bemutatkozása - Sir Alex Ferguson Manchester Unitedja ellen. Ez valamivel jobban sikerült, mint a debütálása: Jones szöglet utáni fejesével ugyanis 1-0-ra legyőzték vendégeket! Egy hétre rá a Chelsea elleni 4-0, majd a Sheffield Wednesday elleni 3-0 alkalmával is szerzett gólt, vagyis zsinórban három meccsen volt eredményes. A csapat szárnyalt, Bassett nem győzte dicsérni és űzni, hajtani őket, mert a Wimbledont a szív és az akarat vitte előre – hihetetlen magasságokba.

A csapatot a Crazy Gangnek, azaz „Őrült Bandának”  nevezték, nem véletlenül. Egyrészt rengeteget bohóckodtak az összetartásokon, a meccsek előtt a szállodákban, hírhedt volt „beavatási szertartásuk,” másrészt pedig a játékstílusuk miatt. Taktikájuk alapját a megfélemlítés és a keménység, a nyers fizikai erő jelentette, a középpályát hosszú ívelésekkel játszották át, durva belépőkkel és időhúzással operáltak. Ahogy azt Jonathan Wilson a zseniális Futballforradalmak c. könyvében írja, „kegyetlen és igénytelen antifutballt játszottak”. A csapat „tobzódott a népszerűtlenségben”, de sikeres volt. Jones önéletrajzi könyvében finomabban, de a fentieket nem tagadva azt írja, hogy „…ha Bassett maradt volna a menedzser, akkor a második idényben már a játékstílusunkon is tudott volna finomítani, sokkal stílusosabban, elegánsabban játszhattunk volna”.

Jones élő példája volt a pályán bevetett agressziónak. Egy Arsenal elleni meccsen nem tudott uralkodni az idegein és egyszerűen leütötte a neki „beszóló” Graham Rix-et, de durva belépői sokszor rettentették el az ellenfeleket.

Következő szezonjában, 1987/88-ban – immáron Bobby Goulddal a menedzseri székben – a Wimbledon elérte a klub történelmének legnagyobb sikerét – és ezt nem az első osztályban megszerzett 6. helyezés jelentette. Gould feltett szándéka volt megváltoztatni a klub ellentmondásos arculatát, amin nem segített „a Kép” Gazzával.

The beginning of a beautiful friendship. (forrás: Chronicle Live)

Paul Gascoigne kivételes tehetség volt és Vinnie Jones kapta a feladatot Don Howe edzőtől, hogy semlegesítse a Newcastle United elleni találkozón. Egész meccsen a nyakában loholt, egyetlen labdaátvételt engedett neki, miközben folyamatosan hájpacnizta, idegesítette és teljesen el is vette a fiatal zseni kedvét a játéktól. Majd jött egy Wimbledon szabadrúgás, amikor Gazza törleszteni akart és szorosan Jones mögé állt, hogy zavarja. Több se kellett neki, bal kézzel hátranyúlt és megszorította Gascoigne zacskóit. A történethez hozzátartozik - és Gazza humorát, vagányságát jellemzi, - hogy a lefújás után pár szál vörös rózsát küldött Jones-nak…

A mérkőzés sportszakmailag ugyan Jones egyik legjobb teljesítménye volt, a sajtó természetesen a megörökített jelenetet kapta fel: pszichopatának, féregnek nevezték Jones-t, miközben említést sem tettek a tökéletes emberfogásról (sic!), kizárólag a „markolászás” miatt szidalmazták.

A csapat azonban mással volt elfoglalva: a WBA 4-1-es, a Mansfield Town 2-1-es, a Newcastle United 3-1-es, majd a Watford 2-1-es legyőzésével bejutottak a FA-kupa elődöntőjébe, ahol a Luton Townt is megverték - szintén 2-1-re. A döntőben a korszak elsőszámú csapata, a Kenny Dalglish vezette Liverpool várt rájuk a Wembley-ben – Bruce Grobbelarral, Steve Nicollal, John Barnes-szal, Peter Beardsleyvel és John Aldridge-dzsal. A mérkőzés alaphangulatát azonban nem a világsztárok egyike, hanem Vinnie Jones adta meg egy Steve McMahonon elkövetett brutális belépővel, amivel tisztázta a helyzetet: a ’Pool megfélemlítve játszott, a Wimbledon pedig erőszakosan és eredményesen harcolt. Óriási meglepetésre, nemhogy pragmatikus, de egyenesen nihilista futballal Vinnie Jones, Dennis Wise és John Fashanu vezetésével, Lawrie Sanchez góljával 1-0-ra nyert az Őrült Banda. Vinnie Jones magasba emelhette az FA-kupát és a nyakába akasztották az aranyérmet. Utóbbit az egy teljes hétig tartó buli első estéjén el is hagyta, de a főbérlője végül megtalálta és megőrizte neki.

A hatalmas siker után elképesztő visszaesés következett. A csapat szenvedett, Jones pedig egyre feszültebb volt. Már egy felkészülési meccsen megvert egy bírót, majd a Tottenham elleni bajnokin egy szerinte „kemény” becsúszással szétzúzta Gary Stevens térdét. A mérkőzést követően úgy kellett kimenekíteni a White Hart Lane-ről a hátsó kapun, Don Howe kabátja alatt.

Nem sokkal később kiállították az Everton játékosáról, Kevin Ratcliffe-ről aki brutális belépő után eljátszotta, hogy lefejeli őt Jones. A napjai meg voltak számlálva a Wimbledonnál, így a Leeds United megkeresése után át is igazolt az Elland Roadra, ahol ismét tökéletesen debütált: csereként beállva szépségdíjas, átemelős gólt szerzett az Ipswich Town ellen.

A pályán továbbra is kemény volt, ráadásul David Batty-vel és Gary Speeddel megnyerték a Second Division küzdelmeit, de nyáron a klub leigazolta Gary McAllistert a posztjára és Jones a kispadra szorult. A megmentője ezúttal is Dave „Harry” Bassett lett, aki ezúttal a Sheffield United menedzsereként igazolta le patronáltját 700.000 fontért. Bár a váltás visszalépés volt, az állandó játéklehetőség és Bassett személye garancia volt Jones számára.

Vinnie itt épp az evertonos Kevin Ratcliffe-et tanítja jómodorra - pofonnal. (forrás: Northpix)

Gyermeke születése után azonban újra klubot váltott és előrelépett. Aláírt a Chelseahez, ahol újra együtt játszhatott a leigazolását is szorgalmazó jó barátjával, Dennis Wise-zal – a bemutatkozása szokásos módon sikerrel, 4:1-es győzelemmel zárult. Nagyon szeretett a Kékeknél játszani, de a második szezonban 7 meccs után nem volt maradása: valósággal elüldözték, hogy a legnagyobb sikereinek helyszínére, a Wimbledonba térhessen vissza. Hatalmas hype kísérte a debütálását (immáron a Premier League-ben): a programfüzeten az ő arca díszelgett, az interjúkat ő adta, de a debütálás ezúttal szörnyen alakult, alig 30 perc után kiállították. Szeretett újra Wimbledonban játszani, és a menetrendszerű piros lapok ellenére, valamint Arthur nagypapája születési anyakönyvi kivonatának köszönhetően bemutatkozhatott a walesi válogatottban.

Büszkén viselte a mezt, de a negyedik meccsén, a 1996-os EB selejtező-sorozatában Kalevasvili megtaposásáért megkapta a szokásos piros lapját. Már Bobby Gould irányítása alatt, csapatkapitányként tért vissza a csapatba, de Hollandia 7-1-es verést mért a Sárkányokra.

A következő balhéja véres véget ért. Az 1995-ös – szurkolói rendbontások miatt félbeszakadt – Anglia - Írország meccsre tudósítóként utazott, ahol a szállodában a reggelinél összeszólalkozott Gary Linekerrel. Komoly férfiemberként az elálló füleivel gúnyolta, majd pirítóssal dobálta meg a cukkolódó válogatott legendát. A mérkőzés után bepiált és este összeugrott a Daily Mirror újságírójával egy ártalmatlan beszólása miatt. A vita hevében – állítása szerint viccből és csak egy kicsit – megharapta az újságíró orrát. A másnapi Mirror persze (ahová neki kellett volna írnia), az ő barbárságával volt tele és a rovatát is megszüntették. A pályán továbbra is dúvadként viselkedett: egy Chelsea elleni meccsen Dan Petrescutnak és Ruud Gullitnak is nekiment (kiállítás), a Spurs ellen pedig az őt leköpő Darren Andertont üldözte egész meccsen, míg „végre” megrendszabályozta (piros lap).

A tanítanivaló bokatörő becsúszás. (forrás: Pinterest)

Érezte, hogy lejárt az ideje: az 1997/98-as szezonban, 33 évesen másodszor is szakítani volt kénytelen a Wimbledonnal. Már mint játékos-edző igazolt a Queens Park Rangers-höz, ahol élete utolsó meccsén könyöklésért kiállították… A klubnál érdekes viszonyok uralkodtak, a távozó edző, Ray Harford pedig Jones helyett a másik játékos-edzőt, Iain Dowiet nevezte meg caretakerként utódjául. Vinnie Jones számára nem maradt más, mint egy nagy ládába pakolni minden holmiját a QPR székházában, hiszen profi labdarúgó pályafutása kurta-furcsa véget ért.

Még egyszer köszönetet mondott Arthur nagypapának és elutasította egy-két alsóbb osztályú klub megkeresését, mert időközben (a wimbledoni utolsó szezonjában és a rövid QPR-os kitérője idején) leforgatták Guy Ritchie alacsony költségvetésű angol gengsztermoziját, A Ravasz, az Agy és a két füstölgő puskacső c. filmet. Márpedig Jones ekkor már tudta, hogy számításait nem a füvön, hanem a vásznon fogja megtalálni.  

Sokaknak Vinnie Jones nem más, mint „Nagy Chris” vagy „Golyófogú Tony”, de mi tudjuk: a nyughatatlan, vad és fékezhetetlen Vinnie Jones a futballpályán mutatta meg, hogy ki is ő valójában: egy félelmet nem ismerő, a vereséget el nem viselő időzített bomba, egy megalkuvást nem ismerő harcos.
 

Az írás Vinnie Jones – Megindító meccs volt c. önéletrajzán, valamint Jonathan Wilson Futballforradalmak c. könyvén alapul. A képeket és videókat a netről halásztuk, a grafikáért pedig megint Szücsit illeti az elismerés.

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!