Elton John, a Rice Krispies és a relokáció találkozása a futballal

Szokásomhoz híven megint egy teljesen oda nem illő prológussal nyitok, ami most egészen kivételesen nem a mellekről fog szólni. Sokkal távolabbi vizekre evezek, ahogy ezt tettem egyszer egy hölgy mellett fekve, erősen illuminált állapotban: épp a Király, azaz Elton John egyik slágere indult el – talán a Levon, vagy a Your Song, nem emlékszem…  –, én pedig nemes egyszerűséggel és nyugodtsággal közöltem a mellettem fekvő szépséggel, hogy ha a helyzet úgy hozná, simán lefeküdnék Sir Eltonnal… („Jézusom, kimondtam ezt? Vagy csak gondoltam? Beszéltem? Hallottak engem?” – Johnny Depp; Félelem és reszketés Las Vegasban).

Ha van olyan, aki nem került a bevezető után sokkos állapotba, vagy zárta be azonnal az ablakot, talán volt némi esélye rájönni, hogy Elton John révén ez a történet a Watford háza táján veszi majd kezdetét. A klub egy legendás játékosa mesélte el az alábbi sztorit az akkori elnök, Elton John és egy tizennyolc éves játékos első tapasztalatairól a Watford nagycsapatának edzésén. Graham Taylor menedzser épp nem volt jelen, Elton pedig bekunyerálta magát és rászedte a fiúkat, hogy focizhasson velük kicsit öt az öt ellen. Miféle barom tudna ilyenre nemet mondani, főleg ha az egész a klubelnök ötlete!? Elton labdát kap, az a bizonyos újonc pedig, bizonyítási vágyban égve, vérszemmel indul el felé teljes sebességgel. „Tim, ne! Lassíts! Tim?!” – kiáltanak rá a társak. A következő jelenetet mintha lassítva látták volna: Elton Johnt szabályosan a levegőbe repíti a titokzatos Tim (segítünk, vezetéknevének első fele kiejtve egy világhírű énekesnőével egyezik, a másik fele pedig a „fa” szó angolra fordítva, de akár egy erdőről is eszünkbe juthat, melynek Robin Hood volt az ura). Bármennyire is jó ez a történet, sem Elton John, sem Tim Sherwood nem kap több szerepet a továbbiakban, annál inkább a fenti sztorira visszaemlékező úr, bizonyos Luther Blissett.

Blissett egy Jamaikában született, később tizenhétszeres angol válogatott futballista volt, aki a Watfordnál kezdte pályafutását. 1975-ben került az U18-ból a nagyok közé, amikor csapata a negyedik vonalban (Fourth Division) szerénykedett. Elton John álma és célja az volt, hogy a klub – melynek egyébként maga is a rajongója volt és az is a mai napig –, a First Divisionbe kerüljön. 1978-ban tizenegy pontos előnnyel nyerték a bajnokságot, a következő szezonban pedig rögtön sikerült másodikként végezni a harmadik ligában, ami szintén feljutást eredményezett. A Second Division tört némi borsot az orruk alá, a 18. helyen végezve épphogy csak nem estek ki, majd egy kilencedik helyezést követően, 1982-ben már a First Divisionben találták magukat. És hogy a történet teljes legyen, az első szezonban rögtön a második helyet érték el, nagyrészt Luther Blissett 27 góljának köszönhetően. Ugye nem csak szerintünk hasonlít ez egy tavalyi tündérmeséhez?

A lényeg azonban csak most jön: az AC Milan 1984-ben kb. egymillió fontért leigazolta Blissett-et. Mindenféle pletykák szerint azonban az olaszok a Watford egy másik támadóját, a szintén jamaikai-angol John Barnes-t szemelték ki, de végül összekeverték őket. Ezt természetesen később mindenütt cáfolták. Blissett mindössze egy évet töltött Milánóban, de ez elég volt ahhoz, hogy megszülessen egy zseniális aranyköpés:

„Lehet akármennyi pénzed, itt akkor se tudsz Rice Krispies zabpelyhet venni magadnak.”

Hősünk a vételára feléért visszatért a Watfordhoz, lehúzott még három évet, majd kettőt a Bournemouth-ban, majd megint kettőtt - hol máshol, mint - a Watfordban. 503 meccsén lőtt 183 góljával a Darazsak történetének legeredményesebb játékosa lett.

A relokációs témára talán nem Luther Blissett és a Rice Krispies esete a legjobb példa – bár kétségkívül a legviccesebb. Mindemellett egészen megdöbbentő, hogy a profi futballklubok még a XXI. század elején sem foglalkoztak komolyan ezzel a problémával. Azt tudjuk, hogy angol labdarúgók csak elvétve igazolnak külföldre, ellentétben a Premier League valóságos légypapír a külföldi játékosok számára. De mielőtt még azt gondolná az ember, hogy csak az idegenlégiósoknak nehéz a beilleszkedés, az nagyot téved; házon belül is találunk pár csemegét.

1961-ben járunk, amikor Belfastból két tizenöt éves srác indult el az Ír-tengeren át Manchesterbe, hogy próbajátékon vegyenek részt a Unitednél. Amikor a liverpooli kikötőbe értek, egy lélek sem fogadta őket. Saját maguknak kellett megtalálni a vasútállomást, ott lehetőleg a jó vonatra felszállni, onnan pedig megint csak megkeresni a stadiont. Mire mindez sikerült nekik, annyira elment a kedvük az egésztől, hogy rögtön haza is utaztak. Egyikük, Eric McMordie otthon maradt és kőművesként dolgozott, bár később, a helyi csapatban nyújtott jó teljesítményének köszönhetően 1964-ben leigazolta a Middlesbrough, ahol tisztességes karriert futott be. A másik fiú, bizonyos George Best azonban később úgy döntött, ad még egy esélyt a Manchester Unitednek… Gondoljunk csak bele, hogy mindössze ennyin múlhatott volna a futballtörténelem egyik legikonikusabb játékosának sorsa, én talán még ma sem ismerném Norman Greenbaum Spirit in the Sky című slágerét, Georgie pedig egy belfasti krimó vécéjében dugta volna sorra a ronda észak-ír csitriket és piálta volna halálra magát.

George Bestet annak idején a kutya nem várta a liverpooli kikötőbe való megérkezésekor.

Maradunk Manchesterben, az időben viszont jókorát ugrunk: 2004 nyarán a United óriási pénzt fizetett az Everton csiszolatlan gyémántjáért, Wayne Rooney-ért. A mindössze 35 mérföldes autóút ellenére a tizennyolc éves Wayne döbbenten vette tudomásul, hogy miután nagyjából 30 millió fontot fizettek érte, képesek egy hotelszobában elszállásolni. „Rettenetesnek találtam, hogy ilyen helyen kell laknom.” – írta My story so far című könyvében. Az ő „relokációs tanácsadója” a csapattárs, Gary Neville lett, aki felajánlotta neki, hogy vegye meg az egyik ingatlanját.
S ha már a hoteleknél tartunk, ugyanezt tapasztalta Londonban Didier Drogba is, aki szintén 2004 nyarán érkezett a Chelsea-hez. Az elefántcsontparti csatár, aki mellesleg angolul sem beszélt, annyi segítséget kapott, hogy összehozták egy ingatlanügynökkel, aki aztán 18 millióért akart rásózni egy házat. Míg a csatár az edzései előtt, között és után lakáskereséssel töltötte napjait, családja egy hotelszobában gubbasztott - még gyerekei iskoláztatásában sem segített az égvilágon senki. Drogba elmondta, gyakran összemosolyogtak az öltözőben Gallas-szal, Makélélével és Geremivel: „Még te is szállodában laksz?”

Idegenből király.

A legérdekesebb talán Nicolas Anelka esete. Ő mondjuk Angliába érkezésekor a lehető legjobb kezekbe került, jóllehet Arséne Wenger egyszerre volt a honfitársa, az edzője, apja és a relokációs tanácsadója is. Végtelenül fasza dolog, ha egy edzőnek ilyen képességei is vannak – erre egyébként Brian Clough és Peter Taylor, a Nottingham Forest sikerkovácsai is remek példák, ők majd idővel egy külön posztot érdemelnek –, de elképesztő és felfoghatatlan, hogy a klubok a horribilis átigazolási díjak és fizetések mellett sajnálják azt a pár ezer fontot a költözéssel és beilleszkedéssel járó problémák orvoslására. Mert tényleg nem kerülne többe egy pennyvel sem. Visszatérve Anelkához; a Real Madrid természetesen azonnal lecsapott rá, amint lőtt pár gólt az Ágyúsoknál, a beilleszkedését viszont úgy, ahogy volt, leszarták. Madridban senkinek sem beszélt problémáiról, arról is csak a France Footballnak tálalt ki, hogy az egész csapat ellene van. Előkotort egy videofelvételt is, amin állítása szerint a Realban hat hónap után megszerzett első gólját csapattársai csalódottan veszik tudomásul, majd fülébe jutott, hogy társai a jövőben egyáltalán nem szándékoznak neki passzolni.

Ez idő alatt Anelka egy magának való, kissé paranoiás, árulkodós gyerekké változott (vagy talán már előtte is az volt), ami nagyban hozzájárulhatott ahhoz is, hogy az egész karriere egy óriás hullámvasúthoz hasonlított. Az viszont becsülendő, hogy tanult az esetből és megértette, hogy mindent magának kell csinálnia - valószínűleg ezért is sikerülhetett neki még a török és kínai haknik után is topcsapatokhoz kerülni. A nehézségeiről elég, ha annyit jegyzünk meg, hogy egy spanyol relokációs tanácsadó azóta is Anelka példáját emlegeti előadásaiban...

Nicolas Anelka itt még jó kezekben volt...

De nézzük például az áhított brazilokat. Ha csak a hasamra csapok és megpróbálom felsorolni azokat a brazil játékosokat, akiknek igazán - vagy legalább valamennyire - sikerült letenni névjegyüket a Premier League-ben, akkor hirtelen csak Gilberto Silva, Fernandinho és Coutinho neve jut eszembe. Aztán gyorsan utánanézek és nagyjából marad is ugyanez a három név. De egyikük sem az a brillírozó labdazsonglőr, Coutinho is bőven komplexebb és fegyelmezettebb játékos lett annál, hogy pusztán csak a látványból éljen meg – ami persze Angliában nem is lehetséges. „…  a brazilok nem tudnak angolul, nem bírják a hűvös időjárást, és nehezen azonosulnak az angol futballhagyomány leglényegesebb elemeivel – mint amilyen például húsz korsó sör benyakalása egy este alatt.” – olvasható Simon Kuper és Stefan Szymanksi Soccernomics (Fociológia) című könyvében.

A brazil témára pedig nincs jobb példa, mint Robinho és a Manchester City házassága, ami másfél évig tartott majd’ 40 millió fontért cserébe. Robinho pedig – ha hinni lehet a pletykáknak – megpróbált azonosulni azokkal a bizonyos leglényegesebb elemekkel: például nem vetette meg a piát. Ez azonban természetesen kevésnek bizonyult egy komoly angliai karrierhez...

Robinho szerette a sört és a bulikat, de ez kevés volt a beilleszkedéshez.

A Citynek viszont sikerült tanulni a Robinho féle kudarcból. Kuper és Szymanski - amikor 2012-ben jártak a City edzőtáborában - a recepció mögötti falon egy óriás Manchester térképet találtak kiakasztva. A térképen nyolc jómódú környék volt kiemelve, amelyekben lakóhelyet ajánlottak a játékosok számára. A kékeknél azonban ez csak egy aprócska lépés a sok közül: a külön a játékosok beilleszkedésével foglalkozó részleg előre kinyomozza, mi a játékos hobbija, de még a barátnője kedvenc kajáját is kiderítik, hogy párja a megfelelő étterembe tudja randira vinni. Ez pedig a mai #mutimiteszel világban már tényleg csak gyerekjáték (és mennyire jó meló lehet egész nap Instagram profilokat böngészni, főleg, ha bizonyos Manszúr sejk fizet érte).

De ott van például Pablo Zabaleta, aki külön segítség, ha latin-amerikai játékosokról van szó, négy éves ott tartózkodása után ugyanis már angolként kezelték. Honfitársa, Sergio Agüero 2011-ben szintén hatalmas pénzért érkezett a klubhoz. Okulva a Robinho-kudarcból, Sergiot két héttel a tárgyalások után egy bebútorozott ház, a kocsijában pedig spanyol nyelvű GPS várta, és még a manchesteri spanyol közösséggel is összeboronálták. Semmit sem bíztak a véletlenre: sok pénzt fektettek egy projektbe, és törődtek vele becsületesen. Az eredmény? Harminc gól és 1968 óta az első bajnoki cím Manchester kék felében. Azt meg már ugye tudjuk, kinek a góljával és milyen körülmények között.

Egy játékos sikeres beilleszkedése bajnoki címekben is manifesztálódhat.

És hogy aktuális legyek, nagyon remélem, hogy a City csapata elkövetett valamit a fél év alatt Gabriel Jesus „háziasításával” kapcsolatban, mert számomra – akinek az első komoly futballélménye a Rivaldo, Ronaldo, Ronaldinho, Roberto Carlos, Cafú fémjelezte csapathoz vezethető vissza – a futball brazil szupersztárok nélkül olyan… hogy is mondjam; mint amikor egy barátom Georgia-ban élő rokona volt itt látogatóban, mi pedig megkérdeztük tőle, hogy, na és milyen itt nálunk? Elnézett balra, majd lassan jobbra, aztán maga elé bámult és azt válaszolta: "Szomorú!"

Így visszagondolva, én is hálás lettem volna egy tudatalatti relokációs tanácsadónak, aki megjelenik a fejem mellett, mint az ördög vagy az angyal a mesékben és figyelmeztet, hogy "hahó, cimbora, most épp egy gyönyörű nő mellett fekszel, ne akard már megdugni Elton Johnt."

A mai nap tanulsága tehát: a relokáció fontos, értem? És persze külön köszönet jár a milánói közérteknek, hogy soha nem rendeltek Rice Krispies zabpelyhet, és Luther Blissettnek is, akinek meg pont az volt a kedvence.

A drog, amiről Luther Blissett nem tudott leszokni

A poszt nagy részét a már említett könyv, a Fociológia (Soccernomics) ihlette, amely ugyan csak kb. nyolc oldalon foglalkozik a relokációval, de kötelező olvasmány minden focibuzi számára. A többi infót szokásosan a Guardian, a Daily Mail és a söráztatta agymenéseim szolgáltatták.