Fél lábbal a sír felé - Paul Vaessen tragédiája

Március utolsó napján az Arsenal szurkolói világszerte különféle módokon emlékeznek meg egykori kedvencükről, a betegség miatt 2001-ben fájdalmasan fiatalon elhunyt David Rocastle-ről. A korábbi technikás és kreatív szélső nem csak azért követelt magának különleges helyet az Arsenal legendáriumában, mert a szó klasszikus értelmében élmény volt nézni a játékát, hanem, mert az Ágyúsok saját nevelésű játékosaként mindig is érezte, mekkora megtiszteltetés a szíve fölött viselni a csapat jelképét. 

Mindeközben az ugyanabban az évben, talán még tragikusabb körülmények között elhunyt, hasonlóan nagy reményű és tehetséges Paul Vaessenről senki sem beszél.

Paul Vaessen és Terry Neill, a torinói meccs lefújása után.

Pedig kellene. Vaessen története ugyanis nem csupán megrázó és tanulságos látlelete annak, mi történhet egy futballistával, ha egy szerencsétlen sérülés kettétöri a pályafutását, de egyben fájdalmas mementója egy letűnt kor különösen kegyetlen valóságának is.

***

Az 1979-es FA kupa elhódításával az Arsenal kvalifikálta magát a Kupagyőztesek Európa Kupájának következő évi kiírásába. A Terry Neill vezette gárda egymás után vette az akadályokat a KEK-ben, és 1980 tavaszára egészen az elődöntőig jutott, ahol a már akkor is gigaklubnak számító Juventus került az útjába. A párharc első meccsén a Highbury-ben a két csapat 1-1-es döntetlent játszott egymással, ami ugyan nem számított tragikus eredménynek, de a Juventust tette favorittá a visszavágó előtt. Az Arsenalnak győznie kellett Torinóban a továbbjutáshoz egy olyan olasz csapat ellen, amely nyugodtan őrizhette a számára kedvező eredményt. 

A torinói visszavágón egyre közeledett az utolsó sípszó, ám az eredmény még mindig gólnélküli döntetlen volt - vagyis az Arsenal kiesésre állt. Ekkor azonban Neill cserére szánta el magát: 

Még 15 perc volt hátra a meccs végéig és hiába játszottunk jól, a gól nélküli eredmény nem nekünk kedvezett. Nem akartam, hogy gyáván essünk ki, ezért gyorsan egyeztettem Don Howe-val (a csapat segédedzője – a szerk.) és egyetértettünk abban, hogy be kell dobnunk Pault. Jól megtermett srác volt, és úgy gondoltuk, ezzel sok bosszúságot okozhat az ellenfélnek.”

Neill megérzése jó volt: Paul – azaz Paul Vaessen - becserélése kulcsfontosságúnak bizonyult a párharc szempontjából. A 88. percben egy gyors kényszerítő után Graham Rix futott el a baloldalon, de még mielőtt elérte volna az alapvonalat, nagyszerű ívben kanyarintotta be a labdát, amely átszállt Dino Zoff feje fölött és pontosan a hosszú oldalon érkező Vaessen fejét találta meg. A fiatal játékosnak csupán az üres kapuba kellett bólintania a labdát néhány centiről, és ezzel a döntőbe juttatta csapatát. 

„Soha nem felejtem el a gól utáni csöndet. A tűzijáték, a dobok, az éneklés, mind leálltak. Egyszerre volt titokzatos és hátborzongató. A meccs után a kocsmában is alaposan kitettünk magunkért. Csak úgy durrogtak a pezsgős üvegek, mi pedig egész éjszaka énekeltünk és nevettünk. Néhányan a csapatból hajnali négykor egy traktorral furikáztak körbe-körbe a hotel udvarán.” 

– emlékezett vissza később a játékos.

A klasszikus centert ígéretes játékosnak tartották, épp ezért hamar megkapta a lehetőséget a felnőttek között.

A döntőt érő találat idején Vaessen csupán 18 éves volt, de már 2 évvel korábban bemutatkozhatott a felnőttek között egy Lokomotive Leipzig elleni UEFA-kupa meccsen. Alig több, mint egy évvel később, 1979 májusában pedig a Chelsea ellen az angol ligában is pályára lépett. Nehéz azt állítani, hogy nem volt kitől elsajátítania a csatárposzt rejtelmeit, hiszen akkoriban az Arsenalt erősítette a kétszeres angol gólkirály Malcolm Macdonald, valamint az Ágyúsok - valamint később a Manchester United -  színeiben összesen közel 500 meccset lejátszó, és 135 gólt szerző Frank Stapleton, de az észak-londoni keret tagja volt a Vörös Ördögök ellen a ’79-es kupafinálét góljával eldöntő Alan Sunderland is. Közülük Vaessen leginkább Stapletonhoz volt hasonlítható: mindketten kiváló testfelépítéssel, valamit remek rúgó- és fejelési technikával rendelkeztek.

„Remekül fejelt és kiválóan tudta megtartani a labdát. Igaz, régi vágású angol csatár volt, akinek sosem akadt gondja az önbizalmával, épp ezért már nagyon fiatal korában is a felnőtteknél számoltak vele.” 

– mondta el róla Brian McDermott, a Reading későbbi edzője, aki akkoriban az Arsenal utánpótláscsapatában személyesen is meggyőződhetett Vaessen képességeiről.

A Juventus elleni gól után úgy tűnt, minden jól alakul a fiatal csatár számára. Bár a Valencia ellen büntetőkkel elbukott KEK-döntőn nem lépett pályára, de a következő 27 meccsén 9 alkalommal is betalált az ellenfelek kapujába. Egy Tottenham elleni észak-londoni derbin azonban bekövetkezett az, amitől minden fiatal futballista retteg: Paul Vaessen súlyos térdsérülést szenvedett, amelyből aztán sosem tudott felépülni.

Innentől kezdve rövid labdarúgó karrierjének hátralévő részét leginkább orvosi egyeztetések, valamint műtétek sora tette ki. „Eleinte úgy tűnt, minden rendben lesz, de aztán egyszer csak megállt a javulásban.” – számolt be utólag Don Howe Vaessen akkori állapotáról. Négy műtét után sem sikerült helyrehozni a lábát, és 1982-ben végleg fel kellett hagynia a labdarúgással. Sőt, az orvosok azt sem tudták elérni, hogy tünetmentes maradjon: Vaessen egész későbbi életében küzdött a fizikai fájdalommal, és sosem volt képes többé rendesen használni sérült lábát. Visszavonulását követően Vaessennek életét - még, ha szó szerint nem is, de gyakorlatilag annál inkább - szinte fél lábbal kellett leélnie. 

„Csupán 21 éves voltam, és mikor a Highbury ajtói bezárultak mögöttem fogalmam sem volt mihez kezdjek.”

Vaessen lába a rengeteg műtéttől egyre borzasztóbb állapotba került.

Még mielőtt komolyabbra fordult volna Vaessen labdarúgó-pályafutása, iskolatársaival többször is füves cigarettával bódították az agyukat, a visszavonulását követő reménytelenségben pedig ismét felkereste néhány régi cimboráját, és a drogokhoz menekült.

Az elkövetkezendő években a heroin nyújtotta számára a legnagyobb boldogságot és az egyetlen vigaszt. A függőség annyira úrrá lett rajta, hogy a felesége elhagyta, és magával vitte közös gyermeküket, Jamie-t is. Vaessen többnyire alkalmi munkákból tartotta el magát: dolgozott postásként, és megfordult több építkezésen is. Egy idő után ez azonban nem volt elég, hogy fedezni tudja a havi szinten közel 125 fontos drogköltségeit. Nem volt más választása; előbb raktárokat kezdett el fosztogatni, majd az utcán rabolt ki embereket, hogy elő tudja teremteni a szükséges pénzmennyiséget. Szinte visszajáró vendég volt a bíróságon, miután a rá kiszabott büntetéseket sem tudta fizetni. „Fogalmam sincs hogyan úsztam meg a börtönt.” – ismerte el évekkel később.

A csapatfotóra még odafért, de az 1982/83-as szezonra Vaessen pályafutása lényegében véget ért.

Miután a felesége elhagyta, Vaessen hazaköltözött a szüleihez, de egyre jobban elhatalmasodó függősége miatt hamarosan az utcára került, ahol bódult, öntudatlan állapotban épp ott aludt el, ahol belőtte magát.

Egy rosszul sikerült drogügylet majdnem végzetes következményekkel járt a számára: hat késszúrással szállították kórházba, ahol a műtét közben két alkalommal is leállt a szíve. Ezt követően csupán 4 napot töltött az intenzív osztályon, majd kijelentkezett és visszatért az utcára, hogy megkapja az újabb adagját. 1993-ig húzta így, majd befeküdt egy detoxikáló klinikára, ahol 7 hetet töltött el.

A kezelés után úgy tűnt, végre jó irányt vesz az élete: Andoverbe költözött, ahol megismerkedett egy Sally Tinkler nevű nővel, és annak két éves lányával. Az ismeretségből kapcsolat lett, és Vaessenék az új élet reményében Farnborough felé vette az irányt, hogy közel lehessenek a nő családjához. Nem sokkal később megszületett közös gyermekük, Paul pedig a hitben is menedéket talált. Sőt, úgy döntött, hogy az Arsenal utánpótlásában megismert cimborájához, Gary Lewinhez hasonlóan - aki előbb az Arsenal, majd az angol válogatott vezető fizioterapeutája lett - jelentkezik a főiskolára is.

„Rengeteg fiatal srác van az utcán, akik a drogokban keresnek menedéket, mert minden reményük elveszett. Tudom, mert velem is pontosan ugyanez történt. El akarom mondani nekik a történetemet, hogy megmutassam, van kiút.”

Amikor már úgy tűnt minden jóra fordul, Paul Vaessen élete újabb tragikus fordulatot vett.

A tanulmányait végül sosem tudta befejezni, mivel a fájdalom rendkívül felerősödött a térdében. A rengeteg műtéttől a lába annyira eldeformálódott, hogy szinte már kinyújtani sem tudta, ez pedig egyenes úton vezette őt vissza a drogokhoz.

A szomszédok annak ellenére is jó véleménnyel voltak róla, hogy egyre kevesebb volt a józan pillanata. Rengeteget mesélt a helyi gyerekeknek az Arsenalnál töltött időszakáról, és fiával, valamint fogadott lányával a fájdalmai ellenére is rendszeresen lejárt focizni a parkba. A drogok viszont ismét egyre nagyobb részt követeltek maguknak az életéből, ami miatt párja végül elhagyta, Vaessen pedig a kilencvenes évek végére súlyos depresszióba zuhant.

Paul az ezredforduló éjszakáján beszélt utoljára Sally-vel, aki az akkori veszekedést követően nem akarta őt látni többé. Ezt követően Vaessen illuminált állapotban összetűzésbe keveredett egy rendőrrel, majd a bíróság előtt mindent tagadott, mondván, fájdalmai elhomályosították az ítélőképességét.

Andre Purkiss, aki Vaessen jogtanácsosaként tevékenykedett, az alábbiakat nyilatkozta akkoriban: 

„Ez egy rendkívül tragikus eset. Az ügyfelem 20 évvel ezelőtt a világ tetején érezte magát, majd az orvosok azt mondták neki: ha tovább futballozik, elveszítheti a lábát. Kétségbeesett, és az egész élete a feje tetejére állt. Akkoriban még nem tudták kezelni az ilyen eseteket, és nem voltak tanácsadások. Az Arsenalnál pedig csak annyit mondtak neki, hogy viszlát, és sok szerencsét.”

Vaessen végül Bristolba költözött, ahol utolérte őt a végzete. 2001 augusztus 8-án holtan találták meg a fürdőszobájában, és nem meglepő módon drogtúladagolást állapítottak meg nála. A másnapi újságok említést sem tettek arról, mit ért el korábban, és milyen remek futballista volt. Csupán egy újabb drogos halt meg.

Amikor pár hónappal később az Arsenal a Juventust fogadta a Bajnokok Ligájában, újra előkerült Vaessen gólja arról a bizonyos estéről. Sokaknak fogalmuk sem volt arról, hogy már nem él. Az Arsenal a hazai meccsek előtt kiadott programfüzetben csupán két mondatban emlékezett meg arról a játékosról, akinek története második európai kupadöntőjét köszönheti a klub. 

Paul Vassen 1980-ban elcsendesítette a Juventus szurkolóit. Ma róla hallgat mindenki.

Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!