96 emberélet kellett az angol futball megváltásához

Nagy-Britannia történetének legsúlyosabb sportkatasztrófája után még több mint két évtizednek kellett eltelnie, hogy bizonyosságot nyerjen: a hatóságok felelőtlen és folyamatos mulasztásai vezettek ahhoz a tömegszerencsétlenséghez, amely 96 szurkoló életét követelte a sheffieldi Hillsborough Stadionban. Az igazságszolgáltatás komótosan őrlő malmai ugyan végül tisztára mosták a tragédiában elhunyt szurkolók nevét és becsületét, de a katasztrófa következményeit már nem tudták semmissé tenni.

Hillsborough után az angol futball soha többé nem lett a régi.

Ahhoz, hogy értsük a mai angol focit, elsősorban Hillsborough-t kell megértenünk. Az oda vezető okokat, a tragédia kezelésének elfogadhatatlanul leegyszerűsítő módját, a bűnbakképzést, az áldozathibáztatást. Fontos, hogy lássuk: ezek nem a semmiből táplálkoztak, nem gonosz politikusok és médiamágnások puszta fantazmagóriai voltak - abban az értelemben semmiképp, hogy a tragédiának bőven voltak előzményei. Az már más tészta, hogy ezek az előzmények senkit nem jogosíthattak volna fel arra, hogy ártatlan áldozatok nyakába varrjon egy olyan ostoba, banális, és elkerülhető tragédiát, mint amilyen a hillsborough-i volt.

Az 1989. április 15-i történések következményei alapjaiban forgatták fel az angol futballt. Könyörtelen és kérlelhetetlen háború indult a huligánok ellen, a romos, omladozó, elavult stadionokat bezárták, eltűntek a kerítések, megszűntek az állóhelyek. Elkezdődött egy teljesen új sportág, egy teljesen új szórakoztatóipari termék felépítése: ebből lett a Premier League. Hillsborough mai üzenete ellenben sokkal inkább az, hogy lássuk, hogy emlékezzünk arra, miszerint

az újkori angol futball bűnben született.

***

Baljós árnyak

A sheffieldi Hillsborough Stadionban összesen öt kupa-elődöntőt rendeztek a nyolcvanas években. 1981-ben, a Tottenham és a Wolverhampton meccsén tört ki az első nagyobb botrány: akkor összesen 38 néző sérült meg, miután a szervezők az megengedettnél jóval több drukkert engedtek be a pálya Leppings Lane felőli lelátójára. A hatóságok beszámolója szerint csak a szerencsének köszönhetően nem történt haláleset, és javasolták, hogy érdemes lenne korlátozni a stadion hivatalos befogadóképességét. A stadiont használó Sheffield Wednesday akkori elnöke, Bert McGee azonban csípőből nonszensznek nevezte a kritikákat, és simán elengedte a füle mellett a figyelmeztetést. Annyi azért történt, hogy a lelátórészt három külön szektorra osztották, megakadályozva a többezres tömeg oldalirányú rohamait a kapu mögött. A problémák gyökerét ez azonban semmilyen formában nem oldotta meg.

A tragédia helyszíne - fotó: Pinterest

A Hillsborough ezt követően hat éven át - egészen 1987-ig - nem adhatott otthont FA-kupa elődöntőnek. A közbenső időben azonban a stadiont nem renoválták, és néhány kisebb módosítástól eltekintve ugyanazok a körülmények várták a szurkolókat, mint az évtized elején. Miután a Sheffield Wednesday 1984-ben feljutott az első osztályba, még nyilvánvalóbbá váltak a gondok a stadionnal, és az 1987-es szezon FA-kupa negyeddöntőjében ismét a túlterheltség miatt volt zavar a Leppings Lane-felőli lelátórészen. 

Pár hónappal később a Leeds és a Coventry elődöntőjén megismétlődött a botrány: a leedsi szurkolók csaknem végezetesen összeszorultak a túlzsúfolt, kapu mögötti szektorban, miközben a szervezők és a rendőrség semmilyen módon nem segítette őket a stadionon belüli elhelyezkedésben. Egy évvel később a Liverpool és a Nottingham Forest összecsapása alatt - a sors furcsa fintora, hogy a '89-es tragédia alkalmával is ez a két csapat játszott egymással - csakugyan a túlzsúfoltság miatt tört ki verekedés a Leppings Lane Enden, ami miatt aztán a Liverpool hivatalosan is panaszt nyújtott be az 1989-es meccs előtt, figyelmeztetve a szervezőket arra, tegyenek meg mindent annak érdekében, nehogy megismétlődhessen az előző évi fejetlenség.

A közellenség neve: huligán

Az 1970-es évekre Nagy-Britannia gazdasági válsága minden korábbinál nyomasztóbb méreteket öltött. Az ipari övezetek lassú halála teljes társadalmi rétegeket lökött a mélybe, a munkanélküliség töretlenül emelkedett, a generációk közötti ellentét pedig egyre feszültebbé vált. A munkásosztály átlagos tagjai jobb híján a stadionokban vezették le személyes sorsuk felett érzett frusztrációjukat, ennek köszönhetően viszont a pályák környéke gyakorta háborús övezetté vált. A futballal összenőtt az erőszak, a kontrollálhatatlan, fékezhetetlen tömeg élménye.

Életkép a nyolcvanas évek angol futballjából - fotó: FFT

Az 1980-ban kormányra kerülő Margaret Thatcher vadkapitalista reformokkal igyekezett életet lehelni a gazdaságba. Nem foglalkozott a korábban megkerülhetetlennek hitt szakszervezetekkel, és munkanélküliek ezreinek további segítéséről mondott le. Az amúgy is forró helyzet csak még izzasztóbbá vált a stadionok környékén: a tömeg egyre csalódottabb és egyre reménytelenebb lett, miközben lázadó fiatalok ezrei is ott tomboltak a lelátókon. 

Thatcher pontosan tudta, a brit társadalom puskaporos hordója a futball.

A hivatalos kormányzati narratívában egyre gyakrabban tűnt fel a futballhuligán kifejezés. Ők lettek a bűnbakok, a stadionokban megjelenő erőszak felelősei. Nem kellett persze sokat torzítani az igazságon, az angol focimeccsek ugyanis sok esetben valóban véres összecsapásokká fajultak ebben az időben. A szurkolótáborok szervezetten, tervezetten estek egymásnak, a külső szemlélő számára pedig úgy tűnt, a futball valójában csak ürügy a balhéra. Az 1985-ös BEK-döntő tragédiája volt az utolsó csepp a pohárban: a Liverpool szurkolóinak attakjával kezdődő Heysel-katasztrófát követő vizsgálat következményeként - és a Downing Street nyomására - az FA úgy döntött, egy évre visszalépteti az angol csapatokat a nemzetközi kupáktól.

Az UEFA végül határozatlan idejű eltiltást adott (ez 5 évig volt végül érvényben), az angol közvélemény szemében pedig a szurkolói közeg lett az első számú bűnbak. Így érkeztünk el az 1988/89-es szezon hajrájához, és az FA-kupa elődöntőjéhez.

Simán elkerülhető lett volna a tragédia

Hillsborough feldolgozhatatlan traumája, hogy minden épeszű emberi számítás szerint el lehetett volna kerülni a tragédiát. Egyszerűen semmilyen módon nem következett az előzményekből az, hogy egy napfényes sheffieldi délutánon 94 ártatlan szurkolónak - ketten később hunytak el - kell az életével fizetnie a hatóságok felkészületlenségből és előíteletekből eredő alkalmatlanságáért. De nézzük sorban.

A BBC ábrája mutatja, milyen kis helyen zsúfolódtak össze a liverpooli drukkerek.

A meccset semleges helyszínen rendezték, 15:00-kor, a Liverpool és a Nottingham Forest között. A két klub egy évvel korábbi elődöntőjére három charter vonatjárat vitte a liverpooli drukkereket, 1989-ben viszont mindössze egyetlen ilyen szerelvény indult, ami 14:20-ra futott be a sheffieldi állomásra - 350 szurkolóval a kabinokban. Mivel eközben a közúti közlekedést is akadályozta egy előre be nem jelentett javítási munka az M62-es autópályán, a drukkerek tekintélyes része 14:30 és 14:40 között ért oda a stadion Leppings Lane felőli bejárataihoz.

A Liverpool szurkolói számára a stadion nyugati és északi lelátórészét jelölték ki a szervezők, ide összesen 24,256 jegyet lehetett értékesíteni. Bár Nottingham-drukkerből kevesebbet vártak a meccsre, mégis ők kapták meg a pálya déli lelátóit, illetve a Spion Kopot, ahová csaknem 30 ezer néző fért be. Ráadásul utóbbi helynek a megközelíthetősége is jóval szerencsésebb volt: a South Standre összesen 60 kapun át lehetett bejutni a stadionba, úgy, hogy előtte a várakozáshoz is tágas tér állt rendelkezésére a szurkolóknak.

A Guardian képén a biztonsági kamera valós idejű felvétele látható.

A Leppings Lane felőli bejáratokat azonban csak egy szűkös kanyar felől lehetett elérni, miközben kapuból is kevesebb akadt, mindössze 23. Ezen kellett volna keresztülpréselődnie villámgyorsan azoknak a szurkolóknak, akik alig 20 perccel a kezdő sípszó előtt érkeztek a helyszínre.

A rendezvény biztosítását eközben egy olyan rendőrfelügyelő - David Duckenfield - vezette, akinek semmiféle tapasztalata nem volt még focimeccsekkel. Eleve csak március 27-én foglalta el hivatalát Sheffieldben, miután elődjét, Brian Mole-t Barnsley-ba helyezték. Fel sem merült, hogy Mole maradjon még hivatalában a teltházas meccs biztosítására, Duckenfieldet azonnal mélyvízbe dobták, és a szervezés minden gondját rábízták. Állítólag nem is járt a stadionban a mérkőzést megelőzően, és semmilyen előzetes helyszíni terepszemlét nem tartott fontosnak.

Az elbaltázott beléptetési rend, és a hirtelen nagy tömegben érkező szurkolók miatt tizenöt perccel a kezdő sípszó előtt már katasztrófa fenyegetett. A Leppings Lane felőli oldalon lévő, a stadionba vezető tölcsérben nagyságrendileg 5,000 liverpooli szurkoló zsúfolódott össze, és esély sem volt arra, hogy rendben, épségben, de még időben a lelátóra érjenek. A szervezők pánikba estek, és helyettese nyomására Duckenfield ekkor elrendelte, hogy a tölcsérben rendelkezésre álló beléptetőkapukon kívül nyissák ki a három kijáratot is. Ezeken keresztül a szurkolók akadálytalanul, a beléptetőrendszert megkerülve rohanhattak a stadionba. Többségük természetesen a kapu mögötti részt, a Kop felségterületét nézte ki magának, ahol azonban már eleve hatalmas volt a tömeg.

A szervezők ekkor követték el a következő hatalmas hibát: nem zárták le a zsúfolásig megtelt 3-as és 4-es szektorokat a Leppings Lane felőli lelátón.

A szektorokba ideális esetben 1,600 szurkolót lehetett volna beengedni, de mire a kezdő sípszó elhangzott, már nagyjából 3,000 liverpooli fanatikus tolongott a kapu mögötti állóhelyeken. A nyomás természetesen a lent állókra helyeződött, akiket a mögöttük tolongók lényegében hozzápréseltek a lelátót a pályától elválasztó kerítéshez. 

Hat perccel azután, hogy a meccs félbeszakadt, így nézett ki a pálya. A szurkolók egymást mentik, a rendőrök sorfalat állnak.

Amikor a mérkőzés ötödik percében az ellentétes oldalon Peter Beardsley eltalálta a nottinghami kapufát, a tömeg hatalmasat mozdult. A nyomás elviselhetetlenné vált, az elöl állók közül többen elkezdték megmászni a kerítést, hogy levegőhöz juthassanak, míg mások a fölső emeletre próbáltak feljutni a rájuk nehezedő hatalmas tolóerő elől. A pálya biztosításáért felelős dél-yorkshire-i rendőrtiszt, Greenwood ekkor berohant a pályára, hogy értesítse a játékvezetőt a helyzet tarthatatlanságáról. Ray Lewis 15:05-kor megállította a meccset - a szurkolók többsége ekkor már pánikszerűen menekült, mászott át, vagy próbált valahogy lyukat vágni a kerítésen, hogy bejusson a pályára, ahol a biztonságot remélte.

Bár a közhiedelem azóta is azt tartja, halálra taposták egymást a menekülő szurkolók, valójában a legtöbb esetben nem ez volt a halál oka. Az emberek - és főképp a gyerekek, mert belőlük is volt az áldozatok között jónéhány - egyszerűen nem tudtak levegőt venni a hatalmas nyomás alatt, és megfulladtak. A szerencsésebbek kijutottak a kerítésen át, de a többség hiába rázta a rácsot: a pánik nem hatotta meg a rendőröket, akik egyetlen kaput sem nyitottak ki önszántukból, sőt, a már kijutott drukkereket is igyekeztek visszaterelni a kordon mögé.

Azt hitték, egy újabb huligán-attakról van szó.

A tömegből egymás után emelték ki eszméletlen társaikat a drukkerek, akik először egy kisebb kaput törtek át maguk, majd az egész kerítés leomlott a nyomásuk alatt. A rendőrök ezen a ponton kordont vontak a lelátó elé, nehogy a szerintük megvadult szurkolók el tudják özönleni a pályát. Vad szurkolóknak azonban nyoma sem volt: a pályát pillanatokon belül ellepték a magatehetetlen, ájult sérültek, és a holttestek. A szurkolók egymást segítették, volt, aki a gyepen végzett mesterséges lélegeztetést egy áldozaton, mások szívmasszást alkalmaztak, vagy hirdetőtáblákat bontottak el azért, hogy hordágyként használhassák azokat. A tehetetlen rendőrség csak szemlélte az eseményeket: bár 44 mentőautó érkezett a helyszínre, a stadionba mindössze egyet engedtek be. 

A 96 halálos áldozat közül végül 14-et sikerült egyáltalán kórházba szállítani.

***

A tragédiát követően azonnal megindult a felelősök keresése. Mivel a közvélemény előítéletei nagyon kemények voltak a futballhuligánokkal szemben, a Thatcher-kormányzat hatékonyan játszott rá arra a képre, hogy a katasztrófát részeg, magukról elfelejtkezett, kezelhetetlen drukkerek okozták.

Az a bizonyos undorító Sun címlap.

Ma már tudjuk, hogy ez nem igaz. Ma már tudjuk, hogy a Thatcher mögött álló, Rupert Murdoch-féle médiabirodalom koncepciózusan hazudott akkor, amikor azt állította, a drukkerek a hullákat fosztogatták, és rendőröket vizeltek le a tragédiát követő káoszban. Fény derült arra is, hogy a legendás Sun-címlap nem volt több ostoba, rosszindulatú koholmánynál, és az sem holmi konteó már, hogy a rendőrségen vallomásokat hamisítottak, és fals híreket szivárogtattak a sajtó felé a mundér becsületének védelmében.

Thatcher ultraellenes propaganda-háborúja hazugságokon alapult.

A Taylor-jelentés ugyan már a kilencvenes évek elejére feltárta, hogy a tragédia okát a rendezési hiányosságokban kell keresni, de a közvélemény befolyásolása ettől függetlenül sikeres volt. Murdoch lapjai sikeresen hangolták az egész országot az ultrák ellen azzal a hazugsággal, miszerint 96 ártatlan ember élete szárad a lelkükön, és bár a bíróság tavaly végre igazat adott az áldozatok emlékét ápoló alapítványnak azzal, hogy jogerősen is kimodta a rendőrség felelősségét a tragédiában, a futball nem felejt. Thatcher 2013-as halálakor egyetlen első osztályú klub meccsén sem volt gyászszünet, a Mersey partján továbbra sem vesz Sunt senki, a szurkolók pedig minden alkalmat megragadnak arra, hogy elmagyarázzák, kilencvenhat ártatlan ember élete kellett ahhoz, hogy Angliában megváltozzon a futball.

Sose felejtsük!

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!