Kicsinálta edzőjét, majd a Dózsa és Cruyff testén keresztül ment BEK-döntőig az angol futball elfeledett csodacsapata

A Bajnokok Ligája, illetve elődje, a BEK története egyaránt tele van legendás sztorikkal. Számos angol csapat került közel a sikerhez azok közül is, amelyek végül soha nem nyerték el a trófeát. Korábbi sikeres sorozatunk befejezéseként egy újabb régi sztorit porolunk le - avagy Leeds United, másodszor.

The Damned United: a Brian Clough-ot 44 nap alatt hidegre tévő leedsi csapatról még film is készült, mégis kevesen emlékeznek arra, hogy kis híján BEK-et tudtak nyerni.

Ezúttal viszont kicsit messzebbről kell induljunk. A Leeds 1974 tavaszán ötéves böjtöt követően hódította el újra az angol bajnoki címet, így kísérletet tehetett arra, hogy a BEK következő kiírásában felülmúlja az első nekifutásra összehozott elődöntős menetelését. A legendás Don Revie által irányított sárga-kékek azonban komoly slamasztikába kerültek, amikor edzőjük egy éles váltással elvállalta a nyugat-németországi világbajnokságról lemaradó angol nemzeti csapat irányítását.

A bajnokcsapatnak tehát villámgyorsan új edzőt kellett találnia - lehetőleg olyat, aki képes a BEK-ben is méltó módon képviselni az angol futball hírnevét. A választás végül egy bizonyos Brian Clough-ra esett, aki korábban nem csak bajnoki címet nyert a Derby County csapatával, de a BEK-ben is komoly menetelést rakott össze a Kosokkal.

A dolog pikantériája azonban nem ez volt, sokkal inkább, hogy Clough korábban a maga karakán nyíltságával rengeteg alkalommal kritizálta a Leeds - és főleg Revie - stílusát a sajtóban. A szurkolók többsége emiatt gyűlölte őt, amivel persze az edző is tisztában volt. Nem véletlenül nyitott azzal a bemutatkozó sajtótájékoztatóján, hogy

„a korábbi sikereiteket dobjátok ki a szemétbe, ugyanis nem tisztességgel értétek el azokat. Mától minden másként lesz.”

Clough lesajnáló, arrogáns és cinikus nyilatkozatai - viszonyításképp: hozzá mérve Mourinho nagyjából egy grál lovagnak felelne meg - már a nyár közepére kiverték a biztosítékot a Leeds vezetőségénél, a hangulat pedig pattanásig feszült. Az edző saját bevallása szerint ugyan csak önmagát védte a szurkolók gyűlöletével, és Revie rosszindulatával szemben, de ebben a szemléletben még a saját játékosai sem osztoztak. Az öltöző egyértelműen edzője ellen fordult, a csapat főkolomposai, név szerint Johnny Giles, Norman Hunter és Billy Bremner pedig nyílt palotaforradalmat szerveztek Clough ellenében. 

Clough és Revie rivalizálásáról számtalan könyv és elemzés született - kérlelhetetlen ellenségek voltak.

A szezonnyitó szuperkupa-meccsen mindjárt jelentkeztek is az idegtépő harc eredményei: nem elég, hogy a Keegannel összeakaszkodó Bremnert a liverpooli legendával együtt kiállították, de a Leeds a kupát is elbukta büntetőkkel a Vörösökkel szemben. A lejtmenetet innentől nem lehetett megállítani:

Brian Clough 44, leedsi kispadon töltött munkanapja alatt mindössze egyetlen meccset tudott nyerni a csapattal,

így nem meglepő, hogy a vezetőség rövid úton menesztette. Utódja Jimmy Armfield lett.

Érdekesség, hogy Clough menesztése után nem sokkal a Yorkshire Television összehozta a focitörténelem egyik legérdekesebb beszélgetését, egy asztal mellé ültetve Revie-t és a bukott leedsi edzőt. A dolog persze nem ment simán, Clough egészen az utolsó pillanatig nem tudta, hogy gyűlölt ellensége is szerepelni fog a műsorban - ha tudta volna, aligha vállalja. Így viszont a tévések gyakorlatilag tőrbe csalták őt, ráadásul maga a beszélgetés is elég kiegyensúlyozatlanra sikerült: a szemmel láthatólag megtört, de karakán Clough-fal szemben egy vérszomjas, igazához kérlelhetetlenül ragaszkodó Revie ült, aki ok nélküli erőfitogtatásra használta fel szereplését. Más kérdés, hogy az élet később igazságot szolgáltatott, és míg Revie csúnyán megbukott a válogatott élén - amely az 1978-as argentínai vb-ről is lemaradt -, addig Clough kisvártatva Nottinghamben felépített egy legendás, kétszeres BEK-győztes csapatot.

Ez a bejegyzés azonban nem erről a történetről szól - talán majd egy másik, egyszer -, hanem a Leeds szárnyalásáról, ami Clough menesztése után szinte varázsütésre elkezdődött. A feltámadás egyik első jele a Zürich elleni BEK-párharc odavágója volt, Clough kiebrudalása után néhány nappal. A Leeds 20,000 néző előtt könnyed, 4-1-es győzelmet aratott a svájciak felett az Elland Roadon, így az is belefért, hogy a visszavágót elveszítse a csapat, 2-1-re. Armfield a magabiztos továbbjutással elhallgattatta a kétkedőket, és időt nyert magának.

A következő körben  - vagyis a legjobb tizenhat között, ó, régi szép idők - már jóval komolyabb ellenfelet sodort az élet a Leeds útjába, az előző évad egyik elődöntőse, az Újpesti Dózsa képében. Az első meccset 1974. október 23-án játszották Budapesten, és bár piros betűs ünnepnek ez akkoriban nem számított, az azidőtájt szinte örökös magyar bajnok újpestiek bizakodva várták az összecsapást. A jó hangulat azonban korán elillant: Peter Lorimer már a 7. percben elcsendesítette a Népstadion közönségét. Duncan McKenzie ugyan nem sokkal később piros lappal kiállt  - Fazekas Kapa pedig egyenlített büntetőből -, de az angolok nem adták könnyen magukat, és gyakorlatilag fordulásból visszavették a vezetést Gordon McQueen révén. Az eredmény nem változott, a 2-1-es idegenbeli siker azt jelentette, hogy a Leeds a továbbjutás toronymagas esélyeseként várhatta a novemberi visszavágót.

Az a meccs már jóval kevesebb izgalmat hozott, a Dózsa megnehezíteni sem igazán tudta az angolok dolgát. McQueen, Bremner és Yorath fejesgóljaival tükörsimán nyert a Leeds, így egy nappal a november 7-i ünneplés előtt véget értek a magyar álmok a BEK-ben. Mutatjuk képekben:

A negyeddöntőben Brüsszel próbálta megállítani Angliát, vagyis a Leeds csapatát, de ők sem jártak több sikerrel, mint a magyar próbálkozók. Már az első találkozón - a dolog tétjét jól mutatja, hogy 43,000 hazai fanatikus préselődött be az Elland Roadra - zúztak egy sima hármast az Andrlechtnek Hunterék, hogy aztán idegenben is kibrusztolják a győzelmet Bremner révén, és kapott gól nélkül masírozzanak az elődöntőbe. A meccs maga ezzel együtt inkább a katasztrofális állapotú brüsszeli gyep révén vonult be a köztudatba, illetve amiatt, ahogyan a zászlós és egyéb tötymörgő szurkolók Bremner gólja után a pályára özönlöttek. Anglia nem tagadta meg önmagát!

Az igazi feladat viszont az elődöntőben érkezett: a Rinus Michels vezette, többek között Neeskensszel, Rexach-sal és Cruyffal felálló FC Barcelona. Utóbbi akkor a maga 922,000 fontos vételárával a világ nem csak legjobb, de legdrágább játékosának is számított, nem mellesleg pedig háromszoros BEK-győztesnek, még az Ajax színeiben. Kimondottan azért vitték Katalóniába - felfedezőjével és mentorával, Michelsszel együtt -, hogy Barcelonában is megszerezze a legrangosabb európai serleget, és olyan csapatot építsen maga köré, amely felveheti a versenyt a kor abszolút szuperklubjával, a Bayern Münchennel.

Mivel a másik ágon eközben a bajorok a St. Etienne-nel vívtak, a közvélemény egy emberként a szuperdöntőt várta. Igen ám, csakhogy erről a leedsi játékosoknak elfelejtettek szólni, ezért aztán az 50,000 néző előtt vívott hazai meccsen Billy Bremner már a kilencedik percben bevette Salvador Sadurní kapuját. A remekül játszó Leeds ezt követően egészen a második félidő közepéig magabiztosan őrizte előnyét: akkor azonban egy remek szabadrúgás-kombinációval lecsapott a Barca, és Juan Manuel Asensi góljával egyenlítettek a vendégek. Az öröm kerek egész 12 percig tartott Katalóniában, az újra feltámadó Leeds ugyanis egy kapu előtti kavarodást kihasználva a 78. percben visszavette a vezetést, és Clarke góljával meg is nyerte a meccset. Igaz, a 2-1-es hazai győzelem nem ígért kellemes másfél órát a Camp Nouban.

Embertelen visszavágó következett. A Barca otthona már akkor is pontosan olyan félelmetes erődnek számított, mint mostanság, a Leeds játékosainak 110,000 üvöltő katalán fanatikus előtt kellett megpróbálniuk kivívni a továbbjutást. A hazai drukkerek leginkább attól a Cruyfftól várták a megváltást, aki az Elland Roadon megvívott első meccsen eléggé halványan játszott. A Leeds védője, Trevor Cherry így emlékezett vissza a meccs előtti készülődésre:

„Tudtuk, hogy ő csak egyetlen játékos a sok remek közül, de mégis, mindenkit elhalványított maga körül. Pedig nem akármilyen társak játszottak mellette: ott volt Neeskens, Rexach, és az előző mérkőzésen gólt szerző Asensi is.” 

Ok tehát volt a félelemre, de ezen az estén a Leeds továbbjutására esküdte az Istenek. Sikerült például egy angolosnál is angolosabb gólt szerezni, mindjárt a meccs legelején: Dave Stewart kirúgását megcsúsztatták, a lecsorgó labdát pedig a csatár Lorimer könyörtelenül bevágta Urpi hálójába. Minimalizmus a sikerért. 

A sokkoló idegenbeli gól az első félidőre ki is ütötte a Barcelonát, a második játékrész pedig már csak arról szólt, hogyan tudják zabálni az időt az angol játékosok. A válogatott skót, ír, walesi és angol legények úgy fetrengtek, színészkedtek és primadonnáskodtak, hogy az egy született katalánnak is becsületére vált volna, és ezen az sem változtatott, hogy a 69. percben Clares kiegyenlítette előnyüket. A helyzet akkor forrósodott fel igazán, amikor egy perccel később egy könyökös miatt McQueent kiállította Linemayer bíró: ezt követően már törte a háló a leedsi védők hátát. Gól azonban nem született, a Barca nem tudta kiharcolni az egyenlítést összesítésben, így a Leeds készülhetett a párizsi döntőre.

Ahol a papírforma szerint a St. Etienne-en átlépő Bayern München, vagyis a címvédő várta őket. Érdekesség, hogy potom 26 évvel később megismétlődhetett volna ugyanez a döntő, ha a Valencia a 2001-es elődöntős párharcban nem üti ki az akkor többek között Dacourt-ral, Ferdinanddal, Kewell-lel, Alan Smith-szel és Vidukával felálló leedsieket.

A két csapatkapitány, Bremner és Beckenbauer fog kezet a döntő előtt.

Az esélyes egyértelműen a München volt, amelynek kezdőcsapatában hat világbajnok játékos - a kapus Maier, a zseniális Beckenbauer, a világ akkori egyik legjobb bekkje, Schwarzenbeck, Kappelmann, Uli Höness, illetve a gólgép Gerd Müller -  kapott helyet. A Leeds eközben visszatért ahhoz a felálláshoz, amivel a szezont kezdte a csapat, a később érkezők közül senkit nem tett be a kezdőbe Armfield. Ennek egyik legnagyobb vesztese Cherry lett, aki azóta sem érti mellőzésének okait:

„Régen volt már, de még mindig nem értem. Játszottam az elődöntőben, a dolgok jól mentek, de a fináléban már nem kerültem be a csapatba. Nem gyakran van pedig ilyen esély az ember életében.” 

A média akkoriban azt rebesgette, hogy a háttérből Revie mozgatta a szálakat, és ő mondta tollba Armfieldnek, mikor, milyen kezdőcsapattal kell felállnia.

A kezdőcsapatok

A mérkőzés egy brutális szabálytalansággal kezdődött: Yorath faultolta ellentmondást nem tűrően a svéd Anderssont, akit azonnal le is kellett cserélnie Dettmar Cramernek, a Bayern edzőjének. A játékvezető azonban nem nyúlt bele a mérkőzésbe és nem adott piros kártyát a játékosnak. Uli Hoeness az egyik legbrutálisabb belépőnek bélyegezte ezt, amit valaha látott.

Az első félidőben Beckenbauer tizenhatoson belüli kezezése is borzolta a kedélyeket, ám a büntető elmaradt, Michel Kitabidjan játékvezető nem akart főszereplővé válni - ekkor még legalábbis biztosan.

A második félidő már eseménydúsabbra sikerült. A Leeds ugyan szerzett egy gólt, de ezt a bíró les címén érvénytelenítette. Bremner valószínűleg valóban rossz helyen állt a beadás pillanatában, de ezt a mai napig sokan vitatják, különösen az angol szurkolók közül; Duncan McKenzie pedig azóta még azt is megkockáztatta egy interjúban, hogy a Leedstől elloptak egy BEK-győzelmet a francia játékvezetők. 

Miközben az angol játékosok hevesen reklamáltak, a média munkatársai magától értetődő természetességgel mentek be a pályára fotózni egy kicsit. A lelátón eközben a már akkor sem feltétlenül halvérű leedsi szurkolók vérnyomása a kritikus szint fölé emelkedett, megindult a balhé kezdeményezése. Mindez csak fokozódott, miután a 71. percben Roth megszerezte a vezetést a münchenieknek, és ki tudja, hová fajul, ha tíz perccel később Gerd Müller nem dönti el végleg a meccset. Így viszont a kedélyek megnyugodtak, a Leeds beletörődött az ezüstérembe.

A fehér mezesek hősiesen küzdöttek, de ennyire tellett erejükből. A Bayern címet védett a BEK-ben, egy évvel később pedig a triplát is összehozta. Ezt követően viszont Britannia bosszúja következett: 1977 és 1984 között 7 BEK győzelem került az angolok zsákjába. A párharchoz még hozzátartozik, hogy a feldühödött angol szurkolók kinyomták egy német riporter szemét, tönkre tettek egy 50,000 font értékű kamerát, és ha már arra jártak, egy fotós kezét is eltörték. Ráadásul a csapat a bajnokságban mindössze a 9. helyen zárt ebben az évben. Ezekre a pillanatokra azonban örökké emlékezni fognak, azok pedig pláne, akik meg is élték azokat és manapság még egy Premier League szereplésért is sokat adnának Leedsben…

Az idők bizony mindenhol gyorsan változnak.

Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!