A lehetőség hiánya miatt sírnak a brit edzők, kár, hogy ebből egy szó sem igaz

"Egyik külföldi edző sem felkészültebb, vagy tehetségesebb nálunk, de ők megkapják a lehetőséget, mi pedig nem. Senki nem néz szét az alsóbb ligákban, az egyetlen út egy brit edzőnek a Premier League felé, ha fog egy alacsonyabb osztályú csapatot és feljut vele" - kesergett Sam Allardyce a BBC-nek 2016 májusában, még a Sunderland vezetőedzőjeként. Big Sam azóta megjárta a válogatott és a Crystal Palace kispadját is, hogy tegnap aztán másfél éves szerződést írjon alá az Evertonnal. És nem, ennek ellenére sem szakadt rá a fejére az égbolt.

Angliában régi mantra, hogy a hazai edzőket a média és a klubok is alulértékelik, különösen azóta, hogy a hihetetlen magasságokba szökő tévés pénzeknek köszönhetően a legkisebb csapatok is dúskálhatnak a jóban. Angol edző márpedig 1992 óta nem nyerte meg a hazai bajnokságot (Howard Wilkinson volt a tettes a Leedsszel), azaz némi alapja kell legyen annak, hogy az angol edző bizony nem jó edző. Főleg, hogy külföldön sem tudunk sikeres angol menedzsert találni Sir Bobby Robson és - nagyon esetleg - Roy Hodgson óta.

A fő kérdés persze nem is az, jók-e az angol/brit (igazából történetileg és szakmailag helyesebb a brit+ír formula használata, futball szempontjából ez ugyanis egy alom) edzők - nyilván nem -, hanem az, ennek ellenére megkapják-e vajon a lehetőséget a világ legirigyeltebb bajnokságában.

A válasz pofonegyszerű: igen, simán, mindenki másnál többször.

2006 és 2017 januárja között összesen 37 különböző csapat szerepelt a Premier League-ben. Ezek a csapatok nem kevesebb mint 153 alkalommal cseréltek edzőt, összesen 104 különböző menedzserrel kötve szerződést. Ebből a 104 menedzserből egészen pontosan 63 volt brit+ír, és csak 41 külföldi. Az alábbi grafikonon látszik mindez konkrét országonkénti bontásban is: az angolok simán, meggyőzően vezetnek, utcahosszal a második - szintén zenész - skótok előtt:

Ha egyénekre bontjuk a listát, még sokkolóbb képet kapunk: a lehetőségek hiányán kesergő Allardyce-szal tíz év alatt hat(!!!) különböző klub kötött szerződést. Mögötte is britek jönnek ráadásul a sorban, Mark Hughes (5 csapat), Steve Bruce (4), Alan Pardew (4), David Moyes (3), Harry Redknapp (3), Neil Warnock (3), Roy Hodgson (3), vagy épp Tony Pulis (3). Ezek közül az edzők közül azóta maga Allardyce (Everton), Pardew (West Brom), Moyes (West Ham) és Hodgson (Crystal Palace) is új munkát kapott, azaz ma mind a négyen Premier League-kispadokon csücsülnek.

Összesen tizenegy olyan edző akadt a vizsgált évtizedben, aki minimum három különböző Premier League-csapat kispadjára is leülhetett, 

közülük mindössze ketten nem britek: 

Rafa Benítez (Liverpool, Chelsea, Newcastle), illetve Avram Grant (Chelsea, Portsmouth, West Ham). Ez egészen pontosan azt jelenti, hogy a folyamatosan újabb és újabb lehetőséget kapó menedzserek uszkve 82%-a brit (+ír).

Ha ehhez hozzáadjuk a két különböző csapatnál dolgozó edzőket is (ők összesen 18-an vannak), és megnézzük, közülük mennyi a külföldi (ez év januárjában hatan voltak, azóta Marco Silva és Claude Puel javította kicsit az arányt), akkor azt látjuk: az egynél több PL-klubnál edzősködő menedzsereknek is mintegy 71%-a volt brit (+ír). Emlékszünk még, hogy egyébként az arányuk csak 60%-os volt a sokaságban? Ha igen, akkor nyugodtan kimondhatjuk,

a brit edzők szignifikánsan nagyobb eséllyel kapnak újabb munkát ebben a ligában, mint a külföldiek.

Szó sem lehet tehát arról, hogy a brit edzők ne kapnának elég lehetőséget a bizonyításra ebben a ligában. A gond inkább azzal van, hogy ugyanazok az ezerszer lejáratott, tucatnyi helyen megbukott őskövületek járják körbe a liga kispadjait, akikről már tíz évvel ezelőtt is nyilvánvaló volt, hogy nem ütik meg a szűkebb értelemben vett elit színvonalát.

Harry Redknapp az egyik legsikeresebb angol menedzser az elmúlt tíz évben - kell ennél nagyobb kritika?Fotó: GLYN KIRK/AFP

Amikor az Everton 2002-ben a kiesés szélére sodródott, Bill Kenwright elnök egyetlen percig sem habozott, hogy a rutinos és elismert skót edzőt, Walter Smith-t egy szinte teljesen ismeretlen 38 éves ifjoncra cserélje a kispadon. David Moyes jött, látott, és nem csak benntartotta a liverpooliakat, de szintet is lépett felük, szinte folyamatosan a legjobb hét csapat között végezve a bajnokságban. Ugyanez ma már elképzelhetetlen: amikor az Evertonhoz hasonlóan szintén patinás múltú West Ham idén összeomlott, a vezetőség Szlaven Bilics helyére nem egy fiatal, feltörekvő menedzsert keresett az angol alsóbb ligákban, hanem alárt azzal a David Moyes-szal, 

aki legutóbbi 52 bajnoki meccséből összesen nyolcat tudott megnyerni csapataival.

Hogy ennek mi az oka, azt könnyű belátni: mióta a Premier League és a Championship közötti anyagi olló a többszörösére nőtt, a csapatok teljesen érthető módon élet-halál kérdésnek tekintik a kiesés elkerülését. Azt pedig, hogy erre melyik edző a legalkalmasabb, azt a múltból vezetik le. Tény, az Allardyce, Pardew, Pulis, Hodgson, Moyes vonulatból mindössze az utóbbinak van kiesése, az is tavaly, az igencsak menthetetlennek tűnő Sunderland csapatával jött össze. Azaz a hit logikusan tartja magát; nevezz ki egy rutinos, konzervatív britet, aki biztosan nem okoz meglepetést a játékával, és bentmaradsz.

Legendák, és SAFFotó: OLI SCARFF/AFP

Ezzel párhuzamosan azt is érdemes megvizsgálni, vajon igaz-e a kijelentés, miszerint brit edzők mutatóba sem kapnak lehetőséget az igazán nagy csapatoknál. Természetesen nem: ha Sir Alex Fergusont kivesszük a számításból, akkor is találunk hét (!!!) olyan brit menedzsert, aki az elmúlt évtizedben megkapta a lehetőséget, hogy vezessen egy csapatot a TOP6-ből:

  1. David Moyes (skót, 2013-14, Manchester United)
  2. Mark Hughes (walesi, 2008-9, Manchester City)
  3. Harry Redknapp (angol, 2008-12, Tottenham)
  4. Tim Sherwood (angol, 2013-14, Tottenham)
  5. Roy Hodgson (angol, 2010, Liverpool FC)
  6. Kenny Dalglish (skót, 2011-12, Liverpool FC)
  7. Brendan Rodgers (északír, 2012-15, Liverpool FC)

Az eredményeik ugyan vegyesek voltak - egyértelműen sikeresnek talán csak Redknapp mondható, Rodgersnek pedig akadtak biztató fellángolásai -, de bizonyították: a lehetőség adott, az üvegplafon, ha létezik is, áttörhető. Más kérdés, hogy miközben Allardyce-ék felfelé, vagyis a nemzetközi kupákban szereplő csapatok kispadjainak irányában aggódva mutogatnak a lehetőségek hiányára, lefelé ők maguk jelentik ugyanezt, megakadályozva, hogy fiatalabb kollágáik elkezdhessék megmászni a szamárlétrát.

Csak egy példa, Jonathan Wilson tollából: az Everton, West Ham, Sunderland hármas egyaránt alkalmazta már Moyest és Allardyce-t. A West Bromnál volt már edző Hodgson, Pulis és Pardew, akik egyébként a Crystal Palace-nek is megvoltak már korábban-később - annak a Crystal Palace-nak, amely Allardyce-t is alkalmazta idén tavasszal. A Newcastle-nek a Pardew-Allardyce párossal volt flörtje, a Fulham a Hodgson-Hughes duóval próbálkozott, a Stoke-nál pedig Tony Pulist Mark Hughes követte. Érdekesség, hogy ebből a merítésből David Moyes és Mark Hughes a két legfiatalabb menedzser, ők most 54. életévüket tapossák.

Hogy konklúziót is mondjunk: kétségtelen, hogy az egész bajnokság kórosan kerülni próbálja a kockázatot, amikor edzőt nevez ki. A nagyoknak európai tapasztalat kell, a kisebbeknek pedig PL-rutin. Nem is kérdés, az angol edzőképzésnek és a fiatal brit menedzserek karrierjének melyik fajta kockázatkerülés árt jobban.

(a statok via Telepgraph)

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!
;