Ki járt jobban a Sánchez-Mkhitaryan cserével?

Hétfő este vált hivatalossá, amiről napok óta mindenki tényként pusmogott: az Arsenal és a Manchester United elcserélte egymással játékosait, Alexis Sánchezt és Henrikh Mkhitaryant. Az ügyletben hivatalosan pénzmozgás nem történt, azaz egy az egyben számolták el a két középpályást a klubok - de vajon melyikük járt jobban? Két szurkolóból lett blogger, Peet és McDeere boncolja az okokat, hasonló alapossággal, de eltérő szemüvegen keresztül.

Peet - nevetségesen amatőr volt az Arsenal, mégsem járt rosszul

Alighanem a legkönnyebben Alexis Sánchezen keresztül lehetne szemléltetni, hogy milyen kaotikus állapotok uralkodnak az Arsenalnál.

A klub és Arséne Wenger egyöntetűen azt kommunikálták 2017 nyarán, hogy a chilei támadó annak ellenére sem eladó, hogy egy év múlva lejár a szerződése, és nem sok hajlandóságot mutat a hosszabbításra. Sőt, Wenger olyan megmosolyogtató kijelentést is tett, hogy a rövid távú kontraktus akár ösztönzőleg is hathat a játékos teljesítményére. Ehhez sokáig tartották is magukat, egészen a Manchester City augusztus 31-én érkező 60 millió fontos ajánlatáig.

"Henry is hasonló okokból döntött a távozás mellett, mint most én."Fotó: PAUL ELLIS/AFP

Ezután az üzlet annak ellenére sem jött létre, hogy Sánchez már mindenben megegyezett a Cityvel a szerződése feltételeiről, mivel az Arsenalnak az átigazolási időszak utolsó óráiban nem sikerült ugyanezt megtennie Thomas Lemarral, aki emiatt a Monaco játékosa maradt a londoniak 90 millió fontos ajánlata ellenére is.

Nehéz megmondani, hogy melyik verzió kínosabb az Arsenalra nézve: valóban végig ragaszkodtak ahhoz, hogy Alexis Sánchezt annak ellenére is megtartják, hogy januárban csak jóval kevesebbért tudják értékesíteni? Akkor miért fogadták el mégis a Manchester City ajánlatát az utolsó napon? Ha pedig végig csak legmegfelelőbb ajánlatra vártak, akkor miért hagyták gyakorlatilag az utolsó órákra a chilei pótlását, miközben köztudott volt, hogy Thomas Lemart korábban is hajlandó lett volna elengedni a Monaco az Arsenal által korábban felajánlottnál magasabb, de a végső 90 milliósnál alacsonyabb összegért?

A Manchester United lényegében megmentőként érkezett, hiszen a Manchester City most már csak diszkont áron lett volna hajlandó leigazolni a chileit, és boldogan megvárták volna a szerződése lejártát, addig a United készen állt Sánchez brutális fizetési igénye mellett az Arsenal azon igényét is kielégíteni, hogy cserébe küldjék át észak-Londonba azt a Henrikh Mkhitaryant, akit Arséne Wenger már másfél éve is szívesen látott volna a csapatában.

Goodbye, Manchester!Fotó: OLI SCARFF/AFP

Végül az Arsenal hiába kezelte nevetségesen amatőr módon a helyzetet, mégis sikerült jól kijönniük a dologból.

Sánchez ugyan az elmúlt fél évben is többször egymaga vette hátára a csapatát, de amíg korábban kockázatos megoldásaiból adódó elveszített labdák nem okoztak különösebb frusztrációt a szurkolók számára, most ennek az egész kálváriának köszönhetően minden negatívum egy hatalmas nagyító alá került. Ugyanez igaz Sánchez öltözői magatartására is.

Az Arsenal most egy olyan játékost veszít el, aki egymaga képes a csapata javára fordítani olyan mérkőzéseket, ahol maga az összességében mutatott játék nem feltétlenül jogosította volna fel a győzelemre Wenger csapatát. Alexisszel együtt meccsenként 3.5 lövést és 2.5 kulcspassz, valamint az ezekből következő számos gól és gólpassz is elhagyja az Arsenalt.  

Nyilvánvaló, hogy mindezt egyetlen emberrel lehetetlen pótolni. Nem véletlen, hogy Mkhitaryan megszerzése után az Arsenal célkeresztjébe Aubameyang került, aki az elmúlt években amellett, hogy elképesztő mennyiségben szórta a gólokat, kiválóan kerül helyzetbe, és ennek köszönhetően meccsenként még Sáncheznél is többször próbálkozik, míg az örmény a kreativitás terén léphet Alexis örökébe.

Nézd már, kupák!Fotó: IAN KINGTON/AFP

Aubameyangról persze még csak elméleti szinten érdemes beszélni, de azon már érdekesebb elmélkedni, hogy Mkhitaryan milyen esélyekkel válhat be az új csapatánál.

Az közismert tény, hogy az örmény mentálisan nem épp a legstabilabb, és nyugalomra, valamint tökéletes lelki békére van szüksége ahhoz, hogy tartósan jó teljesítményt tudjon nyújtani. Abban, hogy a Manchester Unitedben nem tudta azt hozni, mint az utolsó dortmundi éveiben, bizony ez is közrejátszhatott amellett, hogy a csapat játékstílusa sem feltétlenül volt a legmegfelelőbb számára.

Wenger babusgatása mellett valószínűleg kisebb lesz rajta a nyomás, de amíg papíron az Arsenal játéka jobban illik a profiljába, érdemes megjegyezni, hogy korábban Kloppnál és Tuchelnél is akkor tudott a leginkább kiteljesedni, amikor egy jól működő, megszervezett csapat fogaskerekeként számítottak rá. Ezzel szemben az Arsenal egyéni kreativitásra és improvizációra épülő játékához való alkalmazkodás szintén okozhat problémákat, de kétségkívül ez a fajta proaktív játék jóval közelebb áll majd hozzá, mint a Mourinho-féle steril támadásszervezés.

Ráadásul Wenger csapatából már régóta hiányzik egy másodlagos szervező, aki Özil mellett képes fazont szabni a játéknak. A francia sikeres csapatainál egy ilyen játékos jelenléte elengedhetetlen volt, elég ha csak Robert Pirésre, vagy akár később Tomas Rosickyre, vagy Santi Cazorlára gondolunk. Arra azonban már nem vennék mérget, hogy Özil távozása után Mkhitaryan egymaga képes lesz átvenni a karmesteri pálcát, de a német mellett játszva sokkal kiegyensúlyozottabbá teheti az Ágyúsok támadójátékát.

Az örmény érkezése kapcsán viszont talán mégis az a legfontosabb, hogy egy olyan játékossal bővül az Arsenal kerete, amelynek faja jóformán veszélyeztetetté vált Észak-Londonban. Mkhitaryan egy technikás, ugyanakkor intelligens, a labdával kis területen jól cselező, gyors kombinációs játékban használható futballista, aki pontosan megfelel azoknak a követelményeknek, amiket Arséne Wenger a számára ideális játékosokkal szemben támaszt.

Az Arsenal ugyanis mindig akkor volt a legsikeresebb -vagy legalábbis játszott a nevéhez méltóan látványos futballt – amikor a keretben tobzódtak az ilyen játékosok. Mkhitaryan közvetlenül biztosan nem tudja majd pótolni Alexis Sánchezt – és magát az átigazolást is csak akkor lehet reálisan értékelni, ha valóban sikerül mellé behúzni Aubameyangot -, de hozzájárulhat a jelenlegi Arsenal egyik legnagyobb problémájának megoldásához, és segíthet ismét megtalálni a csapat elveszett játékstílusát.

****

McDeere - kiszámított kockázat, magas hozam

Először is, válasszunk ketté két dolgot, ami nem tartozik együvé. Az anyagiakat és a szakmát.

Financiális szempontból Sánchez megszerzése 

irdatlanul komoly befektetés. 

Bár átigazolási díjat nem kellett fizetni érte - sőt, az a maga nemében elképesztő bravúr, hogy a lényegében megbukó Mkhitaryant a vételárához képest haszonnal, 35 millió fonton sikerült beszámítani -, a járulékos költségekkel együtt ez igenis egy nagyon komoly deal. Egyrészt négy és fél éves szerződést kellett a chilei elé tolni, ami közel a harminchoz igenis kockázat, nem kicsi. Másrészt ki kellett fizetni az ügynökét, Dél-Amerika Mino Raioláját, Fernando Felicevich-et is, amellett, hogy Alexisből szükségszerűen a keret egyik legjobban fizetett játékosa lett. Összességében a Unitednek a szerződés teljes időtartama alatt nagyjából 180 millió fontjába fog fájni Sánchez alkalmazása, ami már igen komoly befektetés ezen a szinten is, pláne télen.

Heti 300 ezer? Hol írjam alá?Fotó: IAN KINGTON/AFP

De vajon megéri-e?

Anyagilag szinte biztosan. Alexis befutott, értékes márkanév, Angliában is ismert, stabil rajongótáborral bíró játékos, aki ráadásul éppen abban a 7-es mezben szeret játszani, amelynek ikonikussága vissza-visszatérő elem a United marketingstratégiájában. Igen, baromi sokba kerül, de az MU szintjén még egyáltalán nem túl sokba: mindennel együtt, cakompakk nagyjából az 5%-át teszi a United következő években várható bevételeinek. Összehasonlításképp, Neymar és a PSG esetében ez az arány 15% volt, és egyébként is, egy-egy nagyobb átigazolás esetén ma már teljesen elfogadott a 3-4%-os ráta. A United egyszerűen simán megengedhet magának egy ekkora beruházást. Pláne, hogy irdatlanul nagy szüksége van rá.

Alexis ugyanis a tökéletes Mourinho-játékos. Nem csak tud, de kifejezetten szeret is improvizálni a pályán, igazi akarnok: imád a reflektorfényben lenni, döntéseket hozni, felelősséget vállalni. José focijának alapja a támadóharmadban nem annyira a mérnöki precizitással megszerkesztett pozíciós játék, mint inkább az egyéni megoldások. A portugál nem ad kapaszkodókat, egyszerűen elvárja, hogy játékosai képesek legyenek egy az egyben védőket levenni a pályáról, jó döntéseket hozni, és gólokat szerezni. Sánchez pontosan ezt tudja, ráadásul négy éven keresztül nagyon hasonló rendszerben kellett helyt állnia az Arsenalban is.

A kontraszt Mkhitaryanhoz képest csak még határozottabban kiemeli erényeit.

Alexis pontosan azt tudja, amit Mkhitaryan nemFotó: JON SUPER/AFP

Az örmény legnagyobb hibája ugyanis éppen az volt, hogy nem volt képes jó százalékban döntéseket hozni a pályán. Mkhitaryan magára hagyva, kapaszkodók nélkül lényegében nem klasszis, "csak" egy jó játékos. Könnyű kiszorítani a komfortzónájából, könnyű elhalványítani, hiszen lényegében csak két játékszituációban hasznos - igaz, azokban nagyon: letámadás esetén, illetve magas labdabirtoklással házasított pozíciós játékban.

A United José Mourinho irányításával egyiket sem igazán használta - a letámadást esetileg igen, kiváló példa erre a tavalyi EL-döntő, amelyen egyébként Mkhitaryan a mezőny legjobbja volt, nahát -, nem véletlen, hogy az örmény szinte egyáltalán nem működött a pályán. Neki ugyanis arra a fajta, erősen megtervezett pozíciós játékra van szüksége, amelyet Thomas Tuchel hozott a Dortmundhoz, és amelynek két alapja volt: a pálya egyik oldalán túltöltése, majd a másik oldalon Mkhitaryan helyzetbe hozása. Az örménynek ebben a fociban nem kellett gondolkoznia, nem kellett érdemi döntést hoznia, csak kiosztania az utolsó passzt és/vagy gólra váltani a tiszta helyzetet. Félreértés ne essék, ez komoly erény, csak épp nem az, ami egy jelenlegi Manchester Unitedben igazán hasznos tudna lenni.

Az Arsenal ebből a szempontból nagyon is ismerős terep lesz Mkhitaryannak. Igaz, hogy Arséné Wenger inkább pedagógus, mint Mourinho, igaz, hogy a klub karakterébe is jobban passzol egy "lelkizős" alkat, mint a Unitednél, de ha valami hiánycikk az Emiratesben, az éppen a kimunkált pozíciós játék, és támadó játékosok számára odakészített döntéshozatali kapaszkodók. Én ebből kifolyólag nem látom, hogy az örmény olyan hatalmas erősítés tudna lenni Londonban, az pedig szinte egészen biztos, hogy

nem lesz képes pótolni az Alexis Sánchez által hagyott űrt.

Összességében úgy gondolom, van igazság azokban a kommentekben, hogy az üzlettel mindkét klub és mindkét játékos nyert, de fontos leszögezni: nem ugyanannyit. A United és Sánchez minden elért, amit ebben a helyzetben el lehetett képzelni - miközben az MU még azt is megakadályozta, hogy a City erősödjön helyette -. Mkhitaryan és főleg az Arsenal azonban csak tompítani volt képes a veszteségeket. Persze utóbbi sem kevés.

A két szerző nevére kattintva eléritek Facebook-oldalukat, ahol még több elemző kontentet találtok a nemzetközi topfoci aktuális kérdéseiről. Erősen ajánlott tartalom!

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!
;