Több, mint futball: VALLÁS.

"Ezért érdemes megszületni, nem?" - Fotó: Britannia

Az van, hogy az angol futballt tapasztalni kell. Megélni, beszívni, mint a levegőt, ízlelgetni, és ameddig csak lehet, bent is tartani. Ezen a ponton pedig már teljesen mindegy, hogy az ember melyik csapat sikeréért szorít amúgy a kényelmes fotelből, mert bizony mondom néktek, 

akármelyik angol csapat pályájára jussatok is el, életreszóló élményt kaptok emlékül.

Ezért is volt, hogy nem túl sokat teketóriáztam, amikor szóba került, hogy kiutazzak az Anfieldre megnézni a Liverpool szezonzáró meccsét a Brighton ellen. Nem a tét, nem a meccs színvonala, nem a szurkolói hovatartozásom győzött meg - egyszerűen csak érezni akartam, mit jelent ez a csapat, ez a sport azoknak, akik testközelből érintkezhetnek vele. Nem csalódtam.

Egy ilyen út elsősorban mindig a tanulásról szól. 

Úgy kell nekiindulj, hogy félreteszel minden előzetes okoskodást, elfelejted a benned évek óta érlelődő prekoncepciókat, és teljesen átadod magad az élménynek. Minden szembejövővel beszélgetsz három szót, mindenkinek meghallgatod a véleményét a tartalékcsapatról és a taktikáról. Egyszerűen azért, mert ők ott járnak kenyérért és tejért minden nap, ahová te ünnepként éled meg, hogy egyáltalán eljuthatsz. Ami neked egy szimpla benyomás, az nekik napi tapasztalat, pláne, mivel Angliában - napláne Liverpoolban - tényleg az a helyzet, hogy a helyi közösség konkrétan együtt lélegzik a csapattal.

Egy szimpla vasárnap

Meccsnapon felbolydul a város, cikáznak a taxik, és minden második (!) - nem vicc - ember mezben lófrál az utcákon. Egyik kedvenc emlékem marad például a túráról az a család, akiket akkor pillantottam meg, amikor éppen az Anfield felé Ubereztünk: egy alsósforma kislány Mo Szalah mezében, derekára kötött BL-döntős pólóval, anyukája kezét fogva igyekszik a meccsre, előttük pedig a két nagyszülő bandukol.

Életkép. Fotó: Britannia

Mi ez, ha nem maga a tökéletes világok legszebbike?

"És ez nekik egy szimpla vasárnap" - mantrázta közben Roli barátom, aki elkísért az útra, és akinek oroszlánrésze volt abban, hogy többhónapos halogatás után mégiscsak rászántuk magunkat arra a szervező melóra, amit egy ilyen kaland igényel.

Ez a mondat aztán visszatérő szállóigénkké vált a következő másfél napban. Bárhol belefutottunk egy éneklő társaságba, egy mezben napozó párocskába, egy fotókat készítő haveri csapatba, meg kellett csípjük magunkat, és közben elismételni a varázsigét. Amitől mi libabőrösek leszünk, ami nekünk egy megismételhetetlen, fantasztikus élmény, az itt a "hétköznapok" normál ügymenete. Mondanom sem kell: ettől persze csak még libabőrösebbek lettünk.

Mutatom, hogy kell magadba szívni az élményt - Fotó: Britannia

Magyar ésszel szinte felfoghatatlan, hogy itt a stadion környéke már két-három órával a meccs előtt megtelik. A szurkolói zóna tele van Brightonból érkező vendégdrukkerekkel - személyes kedvencemmé a Murray-mezben, kidülledt mellkassal lófráló szemüveges kislány vált közülük -, a liverpooliak viszont inkább a Stanley Parkban sétálgatnak, esetleg a színpadon és az előtte zajló eseményeket követik. Van minden: rezesbanda, ütős együttes, felvonulás, fanfárok. Családi program, élmény. Mindez úgy előadva, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Egy szimpla vasárnap.

Két centire Gérard Houllier-től

Oké, nem mondom, nyilván volt külünleges bukéja is az alkalomnak: ez volt a BL-döntős csapat utolsó hazai fellépése. És hát nyilván az sem mellékes körülmény, hogy hosszú évek óta most először van igazán jó csapata a 'Poolnak, ennek megfelelően pedig el is lepték az utcákat a Firmino- és Szalah-mezek - mindenki más jelentős lemaradással követi őket ebben a fajta népszerűségi versenyben, talán Virgil van Dijk lehet a harmadik. A helyiekkel beszélgetve viszont az is kiderült,

nem csak az eredményekre irtó büszkék, de arra is, milyen jó arcokkal van tele ez a csapat.

A szentély töve - Fotó: Britannia

És mielőtt legyintenénk, hogy ez nyilván mindenütt így van, gyorsan közbeszúrnám: amikor az Old Traffordon jártam, semmi hasonlót nem tapasztaltam. Eleve, az ottani kirándulás sokkal inkább öltött klasszikus turistaprogram jelleget (a személyes meghatottságot levetkőzve kábé úgy éreztem volna magam, mint egy történelmi nevezetesség megtekintésekor - mondjuk eszembe sem jutott levetkőzni a személyes meghatottságot), és a helyiek sem feltétlenül áradoztak órákig a játékosokról. Itt ellenben már a vasútállomásról a szállásunkra fuvarozó taxis is azzal jött, hogy mennyi "nice guy" van ebben a csapatban, eleve, a 

Liverpoolban mindig is kizárólag jó srácok fociztak, ez itt a klubidentitás része, 

és ő a maga részéről például nem is érti, mit keres itt az egyetlen kivétel, Loris Karius. 

Rolival persze felröhögtünk, nocsak, mi baj lehet itt ezzel a kellemes-aranyos-szerény némettel? Steven gyorsan kifejtette, szerinte hősünk összekeveri az arroganciát a magabiztossággal, nekem pedig eszembe jutott a kép, amit egyszer Karius lakásáról láttam, ahol a nappaliban van egy hatalmas kép, ami történetesen magát a kapust ábrázolja, kábé életnagyságban. Hevesen bólogatni kezdek hát, majd megkérdezem, oké, de mégis kit kellene idehozni a helyére? Steven szerint Allison drága lesz, szóval ő Jack Butlandre szavaz, aki természeten "very nice guy", és baromi jó kapust lehetne belőle faragni idővel. Ezen már nem veszünk össze, meg amúgy is, megérkeztünk a szállásunkra - de basszus, muszáj kiemelnem, hogy az első élmény, ami Liverpoolban ért, azonnal egy kellemes-informatív beszélgetés volt, természetesen a fociról.

Összesen két-három órát csavarogtunk a meccs előtt a stadion környékén, beszélgettünk, ismerkedtünk - természetesen összefutottunk magyarokkal is, naná -, ami úgy tűnt irtó rövidnek, hogy közben csak egy fél órára néztünk be az egészen profi módon kialakított, amúgy szó szerint zsúfolásig megtelt Megastore-ba. Jó, mondjuk ez a 

harminc perc is elég volt arra, hogy két centire tőlem suhanjon el Gérard Houllier,

de azokkal az élményekkel összevetve, amik ezt követően értek bennünket, be kell valljam: kis híján eltörpült ez az esemény. Már elnézést, Monsieur.

És akkor egyszercsak hátba rúgott egy Firmino

A jegyet másfél órával a kezdő sípszó előtt vettük fel, nem véletlenül: a stadionon belül is minden cseppjét ki akartuk facsarni az élményeknek. Olyan isteni szerencsénk volt, hogy Bogdán Ádi végtelen jóságában Player's Lounge jegyeket intézett nekünk, ami azt jelentette: meccs előtt, közben és utána is szabadon járkálhattunk a játékosok meghívott vendégeinek és családtagjainak fenntartott helyiségekben. 

Matip-közelben. Fotó: Britannia

Hogy mást ne mondjak, az én hátamat meccs közben Bobby Firmino kislánya rugdosta pépesre. Sőt, egyszer a játéktelefonját is visszaadhattam, amit amúgy másfél percenként dobált széjjel a szélrózsa minden irányába, szóval igazi high-class fociélményben volt részünk - egészen onnantól indulva, 

ahogyan kezdetben a vonások alapján próbáltuk megtippelni, melyik szerencsés, kinek a rokona lehet a játékosok közül. 

Oké, nem mindig volt nehéz dolgunk: a sötét bőrű, Matip-arcú középkorú hölgyet azonnal be tudtuk sorolni a megfelelő helyre, és a fiacskája mezében grasszáló Karius-papa sem nehezítette meg a dolgunkat. Ja, és persze az ezertagú, imádnivalóan mediterrán Firmino-család is azonnal megvolt - milyen hasznos dolog az Insta, ugyebár -, mint ahogyan Klavan tündéri kisfia is, aki olyan büszkén szaladgált jobbra-balra apuka mezében, mintha legalábbis őt magát választották volna ötször az Év Észt Labdarúgójává.

Két PL-játékos között hiába húzod ki magad... Fotó: Britannia

Pogácsa nem volt, úgyhogy sokat nem üldögéltünk a VIP-ben, rohantunk vissza a lelátóra, hogy minél többet magunkba tudjunk szívni az atmoszférából. Lesétéltunk a kispadok mögé, néztük a melegítő brightoni kapusokat, és hegyeztük a fülünket, hátha akár csak egy fél szót el tudunk csípni abból, miről dumálnak a cserejátékosok cseréi. Közben persze fél szemmel már a mankóban is kibicegő Rhiam Brewstert (U17-es világbajnok és vb-gólkirály) lestük, aki fáradhatatlanul fotózkodott a szurkolókkal, pedig gondolom lett volna kényelmesebb hely, ahol el tudja képzelni magát szakadt szalagokkal.

Oké, nem sunnyogom el. Van itt ez a dalocska, a You'll never walk alone. Tudjátok, amiről kommentek tucatjait írkálják magyarországi fórumokon is, miért nem marad csendben a kommentátor, fene a pofáját, hallgatni, érezni akarjuk a hangulatot, a körítést. Be kell valljam, én ezeken mindig csak egy jót mosolyogtam (mondván: ilyen erővel minden csapat klubhimnuszát meg lehetne, sőt, kellene hallgatni itthon is, a fotelben), de most, hogy testközelből is átélhettem, elismerem:

a francba is, ez libabőrös élmény.

Nem is feltétlenül az, ahogyan szól a dal - persze az is, 50 ezer torok az mégiscsak 50 ezer torok -, sokkal inkább az, hogy közben látod az emberek arcán, mi mindent jelentenek nekik a sorok. Felfoghatatlan, leírhatatlan érzés szembesülni ezzel. Ha jól rémlik, ezen a ponton buggyant ki belőlem a túrán először a megállapítás, miszerint ez nem is futball már, hanem annál valami sokkal több. Vallás. A szó legnemesebb értelmében.

A meccsre sok szót nem vesztegetnék, egy baromi jó, szemre is gyorsan, hatékonyan focizó Liverpool feltörölte a padlót a Brightonnal. Furcsa, de végig az volt az érzésem, hogy a Brighton nem rosszul játszik, csak egyszerűen van a pályán egy másik csapat, amelyik szemvillanásnyi időt sem hagy nekik a labdával. De tényleg, a brightoniak levegőt sem tudtak venni, és már el is vesztették a labdát, a Liverpool pedig két-három húzásból a kapujuk előtt volt. Gégenpresszing élő egyenesben.

A hangulat a frenetikustól messze volt, igaz, én nem is igénylek görögtüzet meg kápókat a stadionokba. Nekem játék maga a fontos, oda akarok figyelni, nem a frusztrációt kiengedni járok a stadionokba. Ettől függetlenül persze óriási súlya volt, amikor egyszer-egyszer úgy igazából megdörrent a Kop - az ember érezte, hogy nem akármelyik stadionban és nem akármelyik szurkolótáborral áll szemben. Ettől függetlenül nálam a brightoni tábor nyerte a csatát, főleg azzal, hogy a második félidő közepén rázendítettek a

"three-nil and we're still singing" kezdetű nótájukra. 

Nem akarok most senkit olyan fennhéjázó baromságokkal terhelni, mint például, hogy "ott lehettem, amikor Mo Szalah megdöntötte a történelmi PL-rekordot" (ő az első, aki 38 meccses szezonban 32 gólt szerzett a bajnokságban), mert tényleg, az ember erre gondol legkevésbé az adott pillanatban. 

Bogdán Mila, a cukiság SI-mértékegysége - Fotó: Britannia

De annak például kifejezetten örültem, hogy a saját szememmel láthattam, ahogyan a játékosok karjaikban gyerkőceikkel körbevonulnak a stadionban és megköszönik a támogatást a szurkolóknak. Örültem, mert valahol tényleg erről szól a futball: adott egy város, egy közösség, ahol az emberek szeretik a focit, szeretik a játékosokat, és ezt ki is fejezik feléjük. Nem csak akkor, ha épp minden meccset kapott gól nélkül nyernek meg, dehogy - van a világon olyan is, amikor szurkolók a hibáikkal, a gyengeségeikkel, a kudarcaikkal együtt szeretik a sportolókat. 

Mi másról szólna valójában ez a játék, ha nem éppen erről?

A program zárása után hasonlókról beszélgettünk Ádival is, aki teljesen őszintén megvallotta: neki magának is elképesztően lélekemelő érzés volt, hogy megoszthatta kislányával ezt az élményt. 

"Korábban éveken át néztem a csapattársaimat, ahogyan a vállukra veszik a gyerkőcüket, vagy passzolgatnak velük, miközben a szurkolóknak integetnek. Nagyon vágytam rá, hogy nekem is megadasson az az élmény, hogy Milával együtt vonuljak ki egy szezon végén a drukkerek elé, és közösen éljük meg ezt. El sem tudom mondani, milyen remek érzés, főleg, hogy rajta is azt láttam, iszonyúan élvezi."

Ádám családja egyébként tüneményes jelenség, Mila pedig simán lehetne a cukiság mértékegysége is: ahogy Manéval rúgta a bőrt a végén az ünnepléskor, azt szabályosan beleégettem a retinámba, mert akkora pro érv amellett, hogy egyszer majd nekem is kislányom legyen, mint ide Liverpool. Ádámmal beszélgetni pedig továbbra is a világ kevés legjobb dolga között van - nem csak azért, mert a nagyon, de nagyon kevés magyar inszájder egyike, hanem főleg amiatt, mert pontosan ugyanakkora függője és rajongója az angol futballnak mint én, vagy mondjuk te, és pont ehhez mérten áll is hozzá.

A szép, zöld gyep.... Fotó: Britannia

Annyit talán elmesélhetek, hogy Ádi arról számolt be nekünk: rég érezte magát annyira egyben fizikálisan és mentálisan, mint mostanában. Azt mondta, edzésen most már nagyjából ott tart, ahol korábban a legjobb napjaiban, így nagyon reméli, hogy visszatérése sikeres lesz - ehhez pedig mi csak csatlakozni tudunk a magunk részéről. Ezerrel drukkolunk!

Az estét a szíves meghívásnak eleget téve Ádámmal és családjával töltöttük. Megnéztük manchesteri otthonukat, bedobtunk egy vacsit egy közeli étteremben, és közben beszéltünk mindenről, ami az angliai élettel kapcsolatos. Mielőtt valaki kételkedne: ennek is vannak árnyoldalai természetesen, de közben Ádám összes szavából az visszhangzott, hogy egyszerűen mindent imád, ami angol. Megszakértettük a válogatottat, természetesen a kapusokról is dumáltunk, sőt, ott volt Ádám egyik barátja, aki civilben történetesen Troy Deeney, Anthony Konckaert, illetve Tom Cleverley ügynöke. Vele tippelgettük Southgate várható kezdőjét, a játékosai jövőjét, meg még sok minden mást is, természetesen. Remek este volt, hihetetlen sztorikkal, érdekes véleményekkel, olyan emberekkel, akiknek minden pórusából árad az angol foci. Szóval kábé a Paradicsom.

A Milner-família egy szelete - Fotó: Britannia

Reggel villámgyorsan ébredtünk, hogy a vonat indulása előtt még meg tudjuk nézni a Cavern Clubot. Reggelinél két nyugdíjas nénivel a Royal Wedding előkészületeiet is megszakértettük - bámulatos, ahogy mindketten teljesen úgy beszéltek Harry hercegről, mintha a saját unokájuk készülne nősülni, de tényleg, ilyen szófordulatokkal, mint "reméljük jó választás lesz neki ez a kislány", illetve "végre megtalálta azt, aki hozzá való" -, aztán viszont rohanás, hogy még tudjunk egy nagyot sétálni az állomásig, közben is magunkba szívva a meccs után magához térő város hangulatát. 

London volt az úticél, ahol összesen fél napunk volt a belváros nevezetességeire, de mi letudtuk pár óra alatt, hogy még egy stadiont legalább útba tudjunk ejteni. A Stamford Bridge-en még egyikünk sem járt, így hát a Chelsea otthonára esett a választásunk, amit nem bántunk meg:

az összes Kékekre vonatkozó sztereotípiánkat sikerült megerősítenünk,

és még csak egy óránkba sem került.

Ezt látja az asszisztens a Bridge-ből - Fotó: Britannia

Kezdjük ott, hogy egy árva lélek sem lófrált a stadion körül, amikor megérkeztünk - oké, hétköznap délután fél négy volt, ezt adjuk meg -, majd folytatódott azzal, hogy simán bejutottunk stadiontúrára, még csak sorba sem kellett állni érte. Jót mosolyogtunk azon is, hogy az egész Bridge körbe van táblázva a "Thrilling, since 1905" reklámszlogennel, miközben az embernek bár sok szép jelző eszébe jut a Chelsea-ről, de a thrilling mondjuk pont kábé a hetvenezredik (sem) lenne a sorban. Ez persze csak rosszindulatú kukacoskodás ahhoz képest, hogy a stadiontúrát húsz indonéz és négy üzbég drukkerrel csináltuk végig. 

A legkínosabb pillanat ezzel együtt az volt, amikor Wendy, az idegenvezetőnk rákérdezett, melyikünk szurkol a Chelsea-nek, a levegőbe viszont csak egyetlen üzbég srác keze emelkedett fel. Hopp.

Itt ül a sajtó a Chelsea-meccseken, szóval nem kell csodálkozni a szalagcímeken - Fotó: Britannia

Viccet félretéve, a Bridge egy baromi hangulatos pálya, igazi, régi vágású angol stadion. Nekem mondjuk kicsit ellentmondásos a stílusa a csapat karakterével (sok mindent áraszt magából, újgazdag műanyag-szagot viszont pont nem), de tény, hogy kiváló élmény bejárni egy ilyet. Bónusz track: a stadionban éppen egy amatőr focikupa zajlott, a klub ugyanis évente egy napra lehetőséget biztosít környékbeli csapatoknak, hogy egymás ellen játszanak a Bridge-en. Anglia, imádlak.

Lutonból repültünk haza, mondanom sem kell, hullafáradtan, ráadásul jóféle hajnal lett, mire kedden fél kettőkor landoltunk Budapesten. Ezzel együtt nem cserélném el ezt az utat semmire: ott boroztam két méterre Matiptól, lepacsiztam Mignolet-val, órákat dumáltam át Bogdán Ádival, végigsétáltam az Anfield gyepén, Agger és Ings is megállt nekem egy-két szóra, miközben az angol futball egyik szentélyét járhattam körbe. Kultúrsokk. Álom. Megilletődöttség. Gyermeki zabolátlanság.

Ez a jó szó amúgy: két napra újra gyerekek lehettünk, újra rajonghattunk, ugrálhattunk, álmokat élhettünk meg. Bakker, gyanútlanul fotózkodtunk az öltözőben, és akkor egyszer csak ránk nyitott Gini Wijnaldum. Tudom, gáz - az ember elvileg bloggerként, és mondvacsinált televíziós lótuszfaktuszként felette kellene álljon ennek az egésznek. De a francba is, egyszer élünk.

Ezért a két napért pedig tényleg érdemes volt megszületni.

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!