Májusban lezárult egy korszak a Premier League és az Arsenal
történetében: miután az Ágyúsok zsinórban másodszor sem tudták kiharcolni a
Bajnokok Ligája indulást, közel 22 év után - önszántából vagy noszogatásra - lemondott a pozíciójáról Arséne Wenger, az észak-londoni klub történetének
legsikeresebb edzője, aki 2004-ben egyedülálló sikert elérve veretlenül nyerte
meg csapatával a Premier League-et.
A helyét az az Unai Emery vette át, akinél az elmúlt öt évben egyetlen edző sem tudott több kupát felemelni. A Sevilla csapatával zsinórban háromszor nyerte meg az Európa Ligát, majd a Paris Saint-Germainnel minden létező hazai trófeát megnyert. Párizsi szerepvállalására azonban árnyékot vet, hogy első évében a Monacóval szemben elbukta a bajnokságot, a Bajnokok Ligájában pedig kettőből kétszer vérzett el csapatával. A Barcelona ellen emlékezetes módon a hazai 4-0-s győzelmet követően idegenben 6-1-re kapott ki, 2018-ban a Real Madrid ellen, bántóan simán, 5-2-es összesítéssel esett ki a legjobb tizenhat között.
A sorsolás enyhén szólva nem kedvezett az Ágyúsoknak a szezon elején, hiszen Emery-nek rögtön az első két meccsén a címvédő Manchester City-vel, illetve a Chelsea-vel kellett szembenéznie. Bár mindkét meccsen – különösen a Chelsea elleni első félidőben – észre lehetett venni bíztató jeleket az Ágyúsok játékában, végül a papírforma érvényesült, és mindkétszer nulla pont jutott az észak-londoniaknak.
Az Emery-csapat azóta viszont szárnyal, hiszen a legutóbbi kilenc tétmeccsüket egyaránt megnyerték:
- továbbjutottak a Ligakupában,
- 6 ponttal vezetik a csoportjukat az Európa Ligában,
- a bajnokságban pedig mindössze két ponttal vannak lemaradva a listavezető Manchester City-től.
Úgy
tűnik tehát, hogy teljesült a szurkolók kívánsága, és végre minden sínen van az
Arsenalnál. Vagy mégsem?
Ami tény: az Arsenal utoljára 2015-ben tudott felmutatni ehhez hasonló sorozatot, az előző idény ezen szakaszához képest pedig öttel több pontot gyűjtöttek, héttel több gólt szereztek, miközben akkor és most is tíz kapott góllal álltak nyolc mérkőzést követően.
A legnagyobb különbség a Wenger-korszakhoz képest azonban nem az eredményekben
keresendő, sokkal inkább a megközelítésben, amit Unai Emery alkalmaz.
Ahogy múlt az idő, a korábban futballforradalmárként elismert Arséne Wenger
egyre kevésbé tudta friss gondolatokkal felkelteni és fenntartani a csapat
figyelmét, az edzések önismétlővé és emiatt kevésbé hatékonnyá váltak, Emery
hozzáállása üdítően hatott az Arsenal játékosaira. Ez különösen jót tett az olyan futballistáknak, akiket korábban
a szurkolók is leírtak, így Alex Iwobi, Rob Holding vagy épp Danny Welbeck
teljesítménye is üde színfolt az észak-londoniaknál.
Az Ágyúsok edzései intenzívebbek, változatosabbak, fontos
szerep jut a videós elemzéseknek, a csapat részletesen felkészül az
ellenfelekből, míg korábban Wenger irányítása alatt az Arsenal kisebb
változtatásokat leszámítva minden egyes meccsen megpróbált ugyanabban a
stílusban játszani. Arséne Wenger mindennél jobban hitt a saját csapata, a
saját játékosai képességeiben, de emiatt sokszor kellemetlen meglepetésekkel
kellett szembenéznie.
Emery ezzel szemben sokkal körültekintőbben felkészíti a játékosokat a rájuk
váró feladatokra, de ahogy azt a mindig kiváló Michael Cox is megfogalmazta, a
baszk mester csapatainak nincs igazán felismerhető játékstílusa.
Jól példázza Emery gondolkodásmódját, hogy a legelső sajtótájékoztatóján az
Arsenal edzőjeként két játékelemet emelt ki: labdabirtoklás és letámadás. Ez a
két pont biztos nála, minden más viszont ellenféltől és körülményektől függően
változhat, de talán pont ezért nem tudott játékban olyan látványosan előrelépni
a csapat, mint például tette azt Sarri, aki egy világosan eltervezett koncepció
alapján kezdte el felépíteni a csapatát.
Ráadásul az Emery által említett játékelemeket sem sikerült még tökéletesen elsajátítania az Arsenalnak:
letámadás közben gyakran túl nagyra nyílnak a
területek a csapatrészek között, sokszor nem sikerül időben nyomást helyezni a
labdát birtokló játékosra, ami miatt az ellenfelek könnyedén be tudják játszani
a magasra feltolt védelem mögé a labdát.
Talán ennél is komolyabb problémát jelent olykor a támadások hátulról való
felépítése, ami alapvetően mindenképp egy jó irány – és néhány egészen pofás
gólt is sikerült már lőnie az Arsenalnak ilyen módon -, viszont a csapat
alaposan megszenvedte, hogy Emery egészen a sérüléséig ragaszkodott a
bajnokságban Petr Cech játékához, aki bár jól védett, de lábbal néha egészen
hajmeresztő megmozdulásokkal hozta a frászt a szurkolókra.
Bernd Leno ebben a tekintetben egyelőre jóval magabiztosabb rutinos
csapattársánál, de ez sem feltétlenül oldja meg az Ágyúsok gondjait: nem
egyszer előfordult, hogy a támadók magas helyezkedése miatt az ellenfelek
könnyedén tudták csapdába csalni az Arsenal védőit, és az építkezést segítő két
védekező középpályást, ezzel kikényszerítve a veszélyes pozíciókban eladott
labdákat.
Ráadásul eközben a támadósorban sincsen minden rendben: Emery a 3. fordulót
követően megpróbálta egyszerre a pályára pakolni az Özil, Ramsey, Aubameyang,
Lacazette négyest, akik közül csak a legutóbbi tudott eddig igazán kimagasló
teljesítményt nyújtani a szezon során, míg a többieknek csak villanások jutottak, a konzisztens jó teljesítménnyel viszont egyelőre adósok maradtak.
A bal szélre szorulva a világ egyik legjobban helyezkedő támadójaként Aubameyang alig jut labdához a tizenhatoson belül, míg
Mesut Özil az előző szezonhoz képest szinte minden fontos statisztikai mutatóban visszaesést mutat
és közel sem tud akkora hatással lenni az Arsenal játékára, mint az ezt megelőző szezonokban.
Eközben Aaron Ramsey egy gólja és három gólpassza ugyan nem mutat rosszul, de magasan feltolt tízesként nem találja a helyét a pályán: hátrébb lépve sokszor szinte zavarják egymást Mesut Özillel, elől pedig Aubameyang elől szívja el a levegőt.
Ramsey problémája nem egyedi: Frank Lampard korábban a Monday Night Football
műsorának vendégeként beszélt arról az időszakról, amikor Carlo Ancelotti
átvette a Chelsea irányítását. Az olasz mester megpróbálta egy 4-3-1-2-es
felállásban Didier Drogba és Nicolas Anelka mögött játszatni a Kékek
legendáját, akinek viszont így nagyon nem ment a játék, végül Ancelotti
visszatért az egy csatáros játékhoz, és a 4-3-3-as felálláshoz. A problémát –
Ramsey-hez hasonlóan- Lampard számára az
jelentette, hogy a két támadó mozgása miatt nem tudta végrehajtani azokat a
mélységi beindulásokat, amelyeknek köszönhetően karrierje során rengeteg gólt
szerzett.
Mivel Emery az Arsenal legnagyobb sztárjai közül egyelőre Ramsey-t tudja a
legnehezebben beilleszteni a csapatába, ezért a vezetőedző javaslatára, illetve
az egyébként már most is a plafont verdesően magas fizetések miatt a klub úgy
döntött, hogy visszavonja a walesi középpályás számára felkínált új szerződést,
aki így januárban diszkont áron, de nagyobb valószínűség szerint nyáron ingyen
válthat csapatot.
Az eddig felsorolt problémák miatt az Arsenal játéka eddig közel sem volt meggyőző, amit a számok is alátámasztanak:
csak a Burnley, a Brighton, a Fulham és a Newcastle engedélyezett meccsenként több lövést az ellenfeleiknek, mint az Ágyúsok.
Az ezekből a lövésekből összeadódó elvárható gólok száma (xG) 10.95, amiből a
csapat 10 gólt kapott. A top6 csapatai közül csupán a Manchester United
teljesít ehhez hasonlóan gyengén védekezésben, de ők 10.98-as xG-re 14 gólt
kaptak.
Bizonyos szempontból pedig az idei Arsenal tekinthető a tavalyi Manchester United
inverzének is, hiszen José Mourinho csapata tavaly David De Gea emberfeletti
teljesítményének köszönhetően 43.51-es xG-re mindössze 28 gólt kapott, míg az
Arsenalnak az eddigi 8 meccsen kialakított helyzetei alapján átlagos
helyzetkihasználással 10.41 gólnál kellene tartania, ehelyett 19 találattal a
Manchester City mögött övék a második legtermékenyebb csapat a Premier
League-ben.
Hiába van azonban most elképesztő formában Alexandre Lacezette, és szerez gólt
a szinte bárhonnan, vagy oldja meg klinikai pontossággal a helyzeteit Pierre-Emerick
Aubameyang, vagy segít be olykor egy-egy öngól, ezek a dolgok előbb vagy utóbb egyensúlyba kerülnek. Ismét remek példa erre a Manchester United, ahol De Gea idén
már nem tudja menteni a menthetetlent is.
Kérdés, hogy az Arsenal képes lesz-e a következő hetekben, hónapokban annyit fejlődni játékban, hogy a törvényszerű visszaesést képesek legyenek elkerülni. Az mindenesetre világos, hogy a legnagyobb sztárok csapatba zsúfolása sok jót nem szült, ellenben a Fulham ellen bevetett 4-2-2-2-es felállás akár érdekes opció is lehet Emery számára a jövőben. Azt a meccset Ramsey az ikergyermekei születése miatt csak a kispadon kezdte, akárcsak a betegségből lábadozó Pierre-Emerick Aubameyang, így Alex Iwobi és Henrikh Mkhitaryan személyében két olyan játékos került a kezdőcsapatba, akik középre húzódva létszámfölényt tudtak kialakítani a pálya közepén, de ezzel egyidőben darabokra szedték a három védővel felálló Fulhamat a széleken, miközben Lacazette-el együtt szorgosan gyűjtötték be a Danny Welbeck által lefejelt második labdákat.
Ebben a felállásban lehetne talán a legtöbbet kihozni a
Lacazette és Aubameyang közötti kémiából, de kérdéses, hogy Özil a szélről
indulva képes lehet-e azt a sokoldalúságot nyújtani ebben a rendszerben, mint
Iwobiék.
Jól látszik tehát, hogy bár Unai Emery néha egészen jól keveri a kártyákat,
egyelőre nem találta meg azt a csapatot és azt a játékrendszert amellyel az Arsenal
kellően kiegyensúlyozottan tudna teljesíteni ahhoz, hogy a következő szezonban
ott lehessen a Bajnokok Ligájában. Ha pedig ez nem történik meg minél előbb,
akkor hamarosan érkeznek majd a címlapsztorik, amikben majd szépen rá lehet
csodálkozni, hogy mégis mi történt az eddig győzelmet győzelemre halmozó
Arsenallal…