Jól kezdett, de még nem találja a játékrendszerét Arsene Wenger utódja az Arsenalnál

Májusban lezárult egy korszak a Premier League és az Arsenal történetében: miután az Ágyúsok zsinórban másodszor sem tudták kiharcolni a Bajnokok Ligája indulást, közel 22 év után - önszántából vagy noszogatásra - lemondott a pozíciójáról Arséne Wenger, az észak-londoni klub történetének legsikeresebb edzője, aki 2004-ben egyedülálló sikert elérve veretlenül nyerte meg csapatával a Premier League-et.

A helyét az az Unai Emery vette át, akinél az elmúlt öt évben egyetlen edző sem tudott több kupát felemelni. A Sevilla csapatával zsinórban háromszor nyerte meg az Európa Ligát, majd a Paris Saint-Germainnel minden létező hazai trófeát megnyert. Párizsi szerepvállalására azonban árnyékot vet, hogy első évében a Monacóval szemben elbukta a bajnokságot, a Bajnokok Ligájában pedig kettőből kétszer vérzett el csapatával. A Barcelona ellen emlékezetes módon a hazai 4-0-s győzelmet követően idegenben 6-1-re kapott ki, 2018-ban a Real Madrid ellen, bántóan simán, 5-2-es összesítéssel esett ki a legjobb tizenhat között.

A sorsolás enyhén szólva nem kedvezett az Ágyúsoknak a szezon elején, hiszen Emery-nek rögtön az első két meccsén a címvédő Manchester City-vel, illetve a Chelsea-vel kellett szembenéznie. Bár mindkét meccsen – különösen a Chelsea elleni első félidőben – észre lehetett venni bíztató jeleket az Ágyúsok játékában, végül a papírforma érvényesült, és mindkétszer nulla pont jutott az észak-londoniaknak.

Az Emery-csapat azóta viszont szárnyal, hiszen a legutóbbi kilenc tétmeccsüket egyaránt megnyerték: 

• továbbjutottak a Ligakupában, 
• 6 ponttal vezetik a csoportjukat az Európa Ligában, 
• a bajnokságban pedig mindössze két ponttal vannak lemaradva a listavezető Manchester City-től. 

Úgy tűnik tehát, hogy teljesült a szurkolók kívánsága, és végre minden sínen van az Arsenalnál. Vagy mégsem?

Ami tény: az Arsenal utoljára 2015-ben tudott felmutatni ehhez hasonló sorozatot, az előző idény ezen szakaszához képest pedig öttel több pontot gyűjtöttek, héttel több gólt szereztek, miközben akkor és most is tíz kapott góllal álltak nyolc mérkőzést követően.

A legnagyobb különbség a Wenger-korszakhoz képest azonban nem az eredményekben keresendő, sokkal inkább a megközelítésben, amit Unai Emery alkalmaz.

Ahogy múlt az idő, a korábban futballforradalmárként elismert Arséne Wenger egyre kevésbé tudta friss gondolatokkal felkelteni és fenntartani a csapat figyelmét, az edzések önismétlővé és emiatt kevésbé hatékonnyá váltak, Emery hozzáállása üdítően hatott az Arsenal játékosaira. Ez különösen jót tett az olyan futballistáknak, akiket korábban a szurkolók is leírtak, így Alex Iwobi, Rob Holding vagy épp Danny Welbeck teljesítménye is üde színfolt az észak-londoniaknál.

Az Ágyúsok edzései intenzívebbek, változatosabbak, fontos szerep jut a videós elemzéseknek, a csapat részletesen felkészül az ellenfelekből, míg korábban Wenger irányítása alatt az Arsenal kisebb változtatásokat leszámítva minden egyes meccsen megpróbált ugyanabban a stílusban játszani. Arséne Wenger mindennél jobban hitt a saját csapata, a saját játékosai képességeiben, de emiatt sokszor kellemetlen meglepetésekkel kellett szembenéznie.

Emery ezzel szemben sokkal körültekintőbben felkészíti a játékosokat a rájuk váró feladatokra, de ahogy azt a mindig kiváló Michael Cox is megfogalmazta, a baszk mester csapatainak nincs igazán felismerhető játékstílusa.

Jól példázza Emery gondolkodásmódját, hogy a legelső sajtótájékoztatóján az Arsenal edzőjeként két játékelemet emelt ki: labdabirtoklás és letámadás. Ez a két pont biztos nála, minden más viszont ellenféltől és körülményektől függően változhat, de talán pont ezért nem tudott játékban olyan látványosan előrelépni a csapat, mint például tette azt Sarri, aki egy világosan eltervezett koncepció alapján kezdte el felépíteni a csapatát. 

Ráadásul az Emery által említett játékelemeket sem sikerült még tökéletesen elsajátítania az Arsenalnak: 

letámadás közben gyakran túl nagyra nyílnak a területek a csapatrészek között, sokszor nem sikerül időben nyomást helyezni a labdát birtokló játékosra, ami miatt az ellenfelek könnyedén be tudják játszani a magasra feltolt védelem mögé a labdát.

Talán ennél is komolyabb problémát jelent olykor a támadások hátulról való felépítése, ami alapvetően mindenképp egy jó irány – és néhány egészen pofás gólt is sikerült már lőnie az Arsenalnak ilyen módon -, viszont a csapat alaposan megszenvedte, hogy Emery egészen a sérüléséig ragaszkodott a bajnokságban Petr Cech játékához, aki bár jól védett, de lábbal néha egészen hajmeresztő megmozdulásokkal hozta a frászt a szurkolókra. 

Bernd Leno ebben a tekintetben egyelőre jóval magabiztosabb rutinos csapattársánál, de ez sem feltétlenül oldja meg az Ágyúsok gondjait: nem egyszer előfordult, hogy a támadók magas helyezkedése miatt az ellenfelek könnyedén tudták csapdába csalni az Arsenal védőit, és az építkezést segítő két védekező középpályást, ezzel kikényszerítve a veszélyes pozíciókban eladott labdákat.

Ráadásul eközben a támadósorban sincsen minden rendben: Emery a 3. fordulót követően megpróbálta egyszerre a pályára pakolni az Özil, Ramsey, Aubameyang, Lacazette négyest, akik közül csak a legutóbbi tudott eddig igazán kimagasló teljesítményt nyújtani a szezon során, míg a többieknek csak villanások jutottak, a konzisztens jó teljesítménnyel viszont egyelőre adósok maradtak.

A bal szélre szorulva a világ egyik legjobban helyezkedő támadójaként Aubameyang alig jut labdához a tizenhatoson belül, míg 

Mesut Özil az előző szezonhoz képest szinte minden fontos statisztikai mutatóban visszaesést mutat

és közel sem tud akkora hatással lenni az Arsenal játékára, mint az ezt megelőző szezonokban. 

Eközben Aaron Ramsey egy gólja és három gólpassza ugyan nem mutat rosszul, de magasan feltolt tízesként nem találja a helyét a pályán: hátrébb lépve sokszor szinte zavarják egymást Mesut Özillel, elől pedig Aubameyang elől szívja el a levegőt. 

Ramsey problémája nem egyedi: Frank Lampard korábban a Monday Night Football műsorának vendégeként beszélt arról az időszakról, amikor Carlo Ancelotti átvette a Chelsea irányítását. Az olasz mester megpróbálta egy 4-3-1-2-es felállásban Didier Drogba és Nicolas Anelka mögött játszatni a Kékek legendáját, akinek viszont így nagyon nem ment a játék, végül Ancelotti visszatért az egy csatáros játékhoz, és a 4-3-3-as felálláshoz. A problémát – Ramsey-hez hasonlóan-  Lampard számára az jelentette, hogy a két támadó mozgása miatt nem tudta végrehajtani azokat a mélységi beindulásokat, amelyeknek köszönhetően karrierje során rengeteg gólt szerzett.

Mivel Emery az Arsenal legnagyobb sztárjai közül egyelőre Ramsey-t tudja a legnehezebben beilleszteni a csapatába, ezért a vezetőedző javaslatára, illetve az egyébként már most is a plafont verdesően magas fizetések miatt a klub úgy döntött, hogy visszavonja a walesi középpályás számára felkínált új szerződést, aki így januárban diszkont áron, de nagyobb valószínűség szerint nyáron ingyen válthat csapatot.

Az eddig felsorolt problémák miatt az Arsenal játéka eddig közel sem volt meggyőző, amit a számok is alátámasztanak:

csak a Burnley, a Brighton, a Fulham és a Newcastle engedélyezett meccsenként több lövést az ellenfeleiknek, mint az Ágyúsok.

Az ezekből a lövésekből összeadódó elvárható gólok száma (xG) 10.95, amiből a csapat 10 gólt kapott. A top6 csapatai közül csupán a Manchester United teljesít ehhez hasonlóan gyengén védekezésben, de ők 10.98-as xG-re 14 gólt kaptak.

Bizonyos szempontból pedig az idei Arsenal tekinthető a tavalyi Manchester United inverzének is, hiszen José Mourinho csapata tavaly David De Gea emberfeletti teljesítményének köszönhetően 43.51-es xG-re mindössze 28 gólt kapott, míg az Arsenalnak az eddigi 8 meccsen kialakított helyzetei alapján átlagos helyzetkihasználással 10.41 gólnál kellene tartania, ehelyett 19 találattal a Manchester City mögött övék a második legtermékenyebb csapat a Premier League-ben.

Hiába van azonban most elképesztő formában Alexandre Lacezette, és szerez gólt a szinte bárhonnan, vagy oldja meg klinikai pontossággal a helyzeteit Pierre-Emerick Aubameyang, vagy segít be olykor egy-egy öngól, ezek a dolgok előbb vagy utóbb egyensúlyba kerülnek. Ismét remek példa erre a Manchester United, ahol De Gea idén már nem tudja menteni a menthetetlent is. 

Kérdés, hogy az Arsenal képes lesz-e a következő hetekben, hónapokban annyit fejlődni játékban, hogy a törvényszerű visszaesést képesek legyenek elkerülni. Az mindenesetre világos, hogy a legnagyobb sztárok csapatba zsúfolása sok jót nem szült, ellenben a Fulham ellen bevetett 4-2-2-2-es felállás akár érdekes opció is lehet Emery számára a jövőben. Azt a meccset Ramsey az ikergyermekei születése miatt csak a kispadon kezdte, akárcsak a betegségből lábadozó Pierre-Emerick Aubameyang, így Alex Iwobi és Henrikh Mkhitaryan személyében két olyan játékos került a kezdőcsapatba, akik középre húzódva létszámfölényt tudtak kialakítani a pálya közepén, de ezzel egyidőben darabokra szedték a három védővel felálló Fulhamat a széleken, miközben Lacazette-el együtt szorgosan gyűjtötték be a Danny Welbeck által lefejelt második labdákat.

Ebben a felállásban lehetne talán a legtöbbet kihozni a Lacazette és Aubameyang közötti kémiából, de kérdéses, hogy Özil a szélről indulva képes lehet-e azt a sokoldalúságot nyújtani ebben a rendszerben, mint Iwobiék.

Jól látszik tehát, hogy bár Unai Emery néha egészen jól keveri a kártyákat, egyelőre nem találta meg azt a csapatot és azt a játékrendszert amellyel az Arsenal kellően kiegyensúlyozottan tudna teljesíteni ahhoz, hogy a következő szezonban ott lehessen a Bajnokok Ligájában. Ha pedig ez nem történik meg minél előbb, akkor hamarosan érkeznek majd a címlapsztorik, amikben majd szépen rá lehet csodálkozni, hogy mégis mi történt az eddig győzelmet győzelemre halmozó Arsenallal…