Mit adott Cantona a Premier League-nek?

Cantona a francia válogatott új - nem épp sikeres - korszakának arca volt a kilencvenes évek elejénFotó: PATRICK HERTZOG/AFP

1992 novemberének végét írjuk. A bajnoki címre több mint két és fél évtizede hiába áhítozó Manchester United az angol futball újonnan eszkábált szuperligájában sem találja a siker receptjét: a csapat 16 mérkőzésen szerzett összesen 17 góljával csak a nyolcadik helyen áll a tabellán. Lemaradása a listavezető Norwich City mögött kilenc pont, a másfél évvel korábban kivívott KEK-győzelem fénye mind inkább halványulóban. A csapat edzője, Alex Ferguson tisztában van vele, hogy lépnie kell, mert különben ismét felerősödnek a kétségek saját, személyes alkalmasságát illetően. 

Az Aberdeennel korábban zajos sikereket arató skót menedzser az impotens támadójátékot látva minden energiájával csatár után kajtat a piacon. Körbeudvarolja a liga legjobb visszavont támadóit, Matt Le Tissier-t és Peter Beardsley-t, de mindkét játékos klubja kikosarazza. Kénytelen új célpontok után nézni, így klasszikus erőcsatárban kezd gondolkodni. Felmerül Brian Deane neve, de a Sheffield United is ajtót mutat Fergie-nek, aki így a város másik klubja felé veszi az irányt: 3 millió fontot ajánl a Wednesday-nek David Hirstért cserébe, de ez az üzlet sem jön össze. A játékos nem eladó. 

Alan Shearer a következő kiszemelt, ám a fiatal gólvágó csak néhány hónappal korábban írt alá a Blackburnhöz, így szó sem lehet a távozásáról. Végső kétségbeesésében Ferguson elmegy a Leeds Rangers elleni BL-meccsére, ahol ismét feltűnik neki egy öntörvényű, balhés francia légiós, Eric Cantona. A támadónak nincsen jó napja, így Howard Wilkinson lekapja a pályáról, amit az érintett meglehetősen hevesen vesz tudomásul - edző és játékos viszonya ekkor már hetek óta fagyos, Wilkinson a sajtóban többször is kifejti például, miszerint 

nem hiszi, hogy az egész angol futballnak kellene alkalmazkodnia egy jött-ment idegenhez, fogja csak be a száját Cantona és álljon be szépen a sorba.

Az újabb balhét látva a játékos mentora, a francia válogatott akkori másodedzője, Gérard Houllier nagyot sóhajtva, és a nemzeti csapat érdekeit szem előtt tartva csak annyit mormol maga elé: most kereshetek neki új csapatot... A mellette ülő Fergie agyában azonnal kigyullad a villanykörte, és cirka egy hónappal később Cantona már Manchesterben jelentkezik edzésre. Az ár 1,2 millió font, az eredmény ellenben - ahogyan mondani szokás - pénzben nem mérhető: január elején a United már a tabella éléről néz vissza a mezőnyre. Ferguson és a Man Utd megfogta az isten lábát.

**************************

Ahogyan csak egy példaképre néz az ember...Fotó: ERIC FEFERBERG/AFP

Ma már szinte elképzelhetetlen, de az 1990-es évek elején az angol futballban ritkább  volt a külföldi játékos, mint egy-egy félpályás szólógól, esernyőcsel, vagy ollózás (aki összefüggést vél felfedezni a hasonlat két lába között, nem biztos, hogy rossz nyomon jár). A Premier League történetének első játéknapján - 1992 augusztusában - a 22 csapatban összesen mindössze egyetlen kezdőre való külföldi (értsd: nem skót, walesi, északír, ír vagy angol) játékos kapott lehetőséget. Az európai labdarúgástól nem is olyan rég még hermetikusan, erőnek erejével elzárt angol foci 

örömmel fürdőzött önnön képzelt nagyszerűségében, és fel sem merült benne, hogy létezhetnek egyáltalán olyan külföldi játékosok, akik képesek megállni a helyüket a ligában, 

na pláne bármiféle újat mutatni a sárdagasztásban tobzódó, maszkulin, tradícióira kényesen büszke közegnek. 

Az angol futball főleg a visszavont támadókra és a klasszikus irányítókra tekintett történelmi összevetésben is idegenkedve. Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Diego Maradona - csupa-csupa olyan név, amely soha be nem gyógyuló sebeket ejtett a futball tanítóinak önérzetén. A hozzájuk hasonlóan extravagáns, kreatív játékosokat a vérkonzervatív, bigott megalomániában szenvedő angolok abszolúte idegennek érezték a hagyományos szigetországi játék szellemiségétől. Az angol futball alapja szerintük a mindennél erőteljesebb szélsőjáték volt, ami megkövetelte, hogy a leggyorsabb, legügyesebb, leginkább kreatív játékosok a vonalak mellett keressék a boldogulást a pályán. Nem véletlen, hogy az angol futball történetének legtehetségesebb játékosai (Sir Stanley Matthews, Tom Finney, George Best) jellemzően szélsőt játszottak, és még az adott korszak vitathatatlanul legtöbbre taksált középpályását, Paul Gascoigne-t is inkább klasszikus "nyolcasnak", semmint "tízesnek" festették le a szigeten.

Eric Cantona tehát minden szempontból teljesen idegennek számított Angliában.

(Gall) kiskakas a szemétdombon?Fotó: PIERRE VERDY/AFP

Nem véletlen, hogy a beilleszkedés sem ment neki zökkenőmentesen. Pedig a Franciaországból lényegében összeférhetetlensége, és Maginot-vonal méretű arcberendezése miatt elüldözött Cantona már a '80-as évek végén igazi szupersztár volt hazájában - nem kevesen egyenesen őt tartják a francia futball-történet első celebjének is (ezt úgy általában is érdemes felvésnie mindenkinek, aki a Pogba-jelenségen füstölög). A sajtó minden túlzás nélkül rajongott érte: zabálták filozofikus és popkulturális utalásoktól hemzsegő nyilatkozatait, leplezetlenül csápoltak kendőzetlen őszinteségének, és úgy összességében sem nagyon titkolták, hogy jobban érdekli őket kétségkívül megkapóan színes egyénisége, mint a pályán nyújtott teljesítménye.

A kontextus megértéséhez nem árt tudni, hogy ebben az időszakban indult el a francia sporttelevíziózás kommercializálódása, a Canal+ csatorna pedig mindenki másnál korábban látta meg a fényes lehetőséget a tehetséges, szókimondó Cantona személyiségében. Az akkoriban még jobbára az U21-es válogatottban brillírozó támadó tökéletes arca lett az újhullámos, innovatív, trendi énképet sugározni igyekvő TV-társaságnak, amely ahol csak tudta, futtatta a botrányhős pozőr nyilatkozatait. 

Cantona lett a futball új korszakának előhírnöke, az első játékos, aki már mint szórakoztatóipari egyéniség is megállta a helyét 

- ez később tökéletes alapanyagot biztosított a Sky és a Premier League házasságából létrejött, és önmagát globális brandként újrafogalmazó angol csúcsfocinak is (avagy ebből - is - lett mindaz, amire mi manapság előszeretetettel hivatkozunk szimplán #besztlíg-ként).

Hogy mást ne mondjunk, a még jobbára gyerekcipőben járó Premier League akkor ütötte át első ízben globális értelemben is a média ingerküszöbét, amikor 1995 januárjában Cantona fogta magát, és miközben kiállítása miatt leballagott a pályáról, kung-fu filmekbe illő rúgással iktatott ki egy Palace-szurkolót. Az esetből minden túlzás nélkül világraszóló botrány lett: a futball hirtelenjében Ausztráliától Új-Zélandon át az Egyesült Államokig szinte egyszerre lépett ki a sporthírek szűkre szabott keretei közül, miközben a The Sun speciel két napon át folyamatosan címlapon szállította a sztorit. 

És a hírgyár itt nem állt meg, Cantona sikeres fellebezése a kéthetes elzárással szemben ismét megszólalásokat generált, az újságok pedig terjedelmesebbnél terjedelmesebb írásokban számoltak be az eset hátteréről. Végül jött maga a játékos, és egy ikonikus sajtótájékoztatóval ült fel a hullám tetejére:

Cantona jött, látott, és győzött. Felhajtott gallérjával, megkerülhetetlenül erős személyiségével, karizmájával és leplezetlen exhibicionizmusával magától értetődő természetességgel érte el, hogy mindenki viszonyuljon hozzá valahogyan. Senkinek nem volt közömbös, senkit nem hagyott hidegen. A Cantona-jelenség túlmutatott a pályán, túlmutatott a gólokon és a megnyert címeken. Egyszerre volt öntörvényű rocksztár, megfejthetetlenül rejtélyes filozófus, és félelmet nem ismerő forradalmár, aki ráadásul gátlástalanul lobogtatta saját idegenségét egy olyan közegben, amelyet semmi sem provokált jobban annál, mint amikor valaki fittyet hány a tradícióira.

"Franciának lenni számomra elsősorban és mindenekelőtt azt jelenti: forradalmár vagyok."

**************************

A francia támadó különcsége és már-már irritáló szabályozhatatlansága persze mit sem ért volna, ha nem párosul hozzá hasonlóan excentrikus játékstílus. Cantona nem csak a pályán kívül volt teljesen kiismerhetetlen jelenség az angol futball számára, hanem játékosként is: minden, amit és - főleg - ahogyan csinált játékosként a pályán, az fatálisan újszerű, és végletesen más volt ahhoz képest, mint amit a szurkolók és a szakemberek korábban megszoktak a szigeten. A tökéletességet az hozta el, hogy Cantona pályán kívüli megszólalásai és sokszínű személyiségjegyei páratlan összhangot mutattak azzal, amit játékosként a pályára tett.

Nem túlzás azt mondani: zseni volt. Szinte kérkedett a képességeivel, a váratlan, kiismerhetetlen megoldásaival, a kreativitásával. Legalább annyira volt előkészítő, mint góllövő, ami akkoriban megfejthetetlen együtállásnak számított az angol futballban. A később kvázi a helyére szerződtetett Teddy Sheringham ekkoriban még javában klasszikus centerként élt a köztudatban (ő volt a regnáló gólkirály), Matt Le Tissier pedig épp látványosan szenvedett az Ian Branfoot irányítása alatt kiábrándítóan sablonos focit játszó Southamptonban - miközben egyikük sem mutatkozott még be az angol válogatottban. Peter Beardsley volt talán az egyetlen igazán elismert "második csatár" az angol futballban, ám egyrészt ezidőtájt ő is egyre kevesebbet játszott az Evertonban, másrészt személyisége és játékstílusa lényegében mindenben ellenpontozta a franciáét: szerény volt, csendes, visszahúzódó, és a pályán sem annyira hivalkodóan kreatív, sokszínű, mint Cantona.

Az a bizonyos ikonikus, felhajtott gallérFotó: GERRY PENNY/AFP

Utóbbi sokoldalúságára jellemző, hogy jelenleg is övé a legjobb assziszt/meccs mutató a liga történetében, miközben mai napig emlegetett góljai és mozdulatai közül a legtöbb varázslatosan egyedi. Imádta átemelni például a kapusokat, de a mezőnyben is előszeretettel alkalmazta a löbbölt passzokat; fantasztikusan indította társait mélységben, elképesztő réseket volt képes nem csak észrevenni, de kihasználni is; nem ritkán pedig kifejezetten kereste annak a lehetőségét, hogy külsővel érjen labdába, vagy kényszerítőzzön.

Ryan Giggs általában azt sietett kiemelni vele kapcsolatosan, hogy sokkal gyorsabb volt annál, mint azt az utókor tartja róla, de legfőbb különlegessége ezzel együtt is a fizikai erejében rejlett. 188 centiméteres magasságát elképesztő hatékonysággal használta, rengeteg gólt szerzett (és gólpasszt is adott) fejjel, de jól használta erejét arra is, hogy a kapunak háttal megtartsa az irányába fellőtt labdákat. Gérard Houllier annak idején nem véletlenül ajánlotta neki Angliát, mint potenciális külföldi állomáshelyet: tudta, hogy bírni fogja a liga tempóját és a férfias darálót is, hogy aztán még mindig maradjon ereje kivételesen egyedi látásmódjának, vagy épp technikai repertoárjának csillogtatására is.

Cantona egyénisége úgy kellett a Unitednek ekkoriban, mint egy falat kenyér. A megelőző években Ferguson ugyan hatalmas munkát végzett el a csapattal (a KEK-címet már nyilvánvalóan nem a szél fújta neki össze), de a United ekkoriban még egyértelműen küzdött azzal, hogy karakteres játékstílust alakítson ki magának. A skót edző kifejezetten figyelt arra, hogy a klub történelmi gyökereihez, a Busby-féle örökséghez nyúljon vissza, de a nagyon erős szélsőjátékra alapuló játékfelfogás a támadóharmadban sok esetben elképesztően kezdetleges ívelgetéssé silányodott. A csapat szélsője, az orosz Andrej Kancselszkisz egy edzésen például annyira kiakadt a sokadik beadás-szimuláció miatt, hogy "és még csodálkoztok, hogy az angol futball egy kalap szar?"-kiáltások közepette viharzott el a gyakorlásról. 

Cantona és Fergie - egymásra volt szükségük a szintlépéshezFotó: ANDREW YATES/AFP

Fergusont ezidőtájt egyébként is inkább ismérték man-management típusú edzőként Angliában, mint kifinomult taktikusként, vagy a futballfilozófiák megszállottjaként. Éppen ezért volt nem kis meglepetés, hogy Cantona leigazolása után a United lényegében pillanatok alatt összeállt - Fergie azonnal felismerte, miben tud segíteni a francia, és azt is, hogyan használhatja ki mindezt a csapatjáték szempontjából a leghatékonyabban. "Ahogy megérkezett, azonnal megváltozott a játékstílusunk. Cantona képességei egyértelművé tették az edzői stáb számára, hogyan lehetünk sikeresek" - fogalmazott Peter Schmeichel, a United kapusa.

Cantona lett a United sikereinek katalizátora, a klub körüli forradalom beindításának igazi kanóca. 

Amilyen gyorsan, és amennyire zajos sikert aratott a Unitednél, azzal utat mutatott a teljes ligának: a Premier League viharos sebességgel kezdett átalakulni, néhány éven belül a teljes bajnokság játékképe radikálisan megváltozott, és ebben a legnagyobb szerepe annak volt, hogy Cantona két szempontból is mérföldkőnek bizonyult. Egyrészt ő lett az első vitán felül sikeres, sőt, emblematikus külföldi játékosa a ligának, másrészt taktikai szempontból is újat hozott azzal, hogy visszavont csatárként az ellenfél védelme és középpályás sora között megnyíló területből vezényelte a támadásokat.

Kapaszkodjon mindenki: a huszonöt éves nyeretlenségből ocsúdó United Cantona leigazolását követően egészen a francia visszavonulásáig (1997) egy kivételével az összes angol bajnoki címet megnyerte. Az egyetlen bukás abban az évben jött, amikor a fentebb megénekelt miatt kung-fu bemutató okán Cantona az évad felét kénytelen volt a partvonalon kívül tölteni, eltiltása miatt.

Nem csoda, hogy az elkövetkezendő években egy sor újabb és újabb PL-klub igazolt külföldi sztárjátékosokat abban a reményben, hogy megtalálja a maga Cantonáját, és a Unitedhez hasonlóan egycsapásra a tabella élére ugrik. Azzal együtt, hogy csak nagyon kevesek számítása vált be egyértelműen, nyugodtan elmondhatjuk: a Premier League kezdeti, igencsak old-school szárnypróbálgatásai után akkor kezdett el egyértelműen felzárkózni a kontintntális ligákhoz, amikor Cantona bebizonyította, hogy egy külföldi, pengés irányító is képes nem pusztán megélni a ligában, de akár a saját képére is formálni azt. 

Sokkal inkább ez a felismerés vált a liga taktikai fejlődésének iránytűjévé, semmint bármilyen másfajta taktikai innováció, vagy edzői újítás - ami alighanem egyedülálló az európai topbajnokságok történetében. Sehol másutt, soha korábban vagy később nem fordult elő, hogy 

egyetlen játékos egy egész liga majdnem összes csapatának játékstílusára olyan komoly hatást gyakorolt volna, mint amekkorát Cantona kifejtett a Premier League-ben.

A Premier League következő szűk egy évtizede arról szólt, le tudja-e másolni valaki Ferguson Unitedjének 4-4-1-1-es formációját, a varázslatos sebességű, sebészi pontosságú kontrajáték kombinálását a fizikai erővel és a technikai képességek széles repertoárjával. 1993 tavaszát követően egészen az új évezred hajnaláig mindegyik bajnoki címre törő PL-csapat azzal a célkitűzéssel vetette szemét az átigazolási piacra,  hogy megtalálja a maga Cantonáját. Bár a legtöbben hatalmasat csalódtak, az angol futball első osztálya végérvényesen megváltozott: beköszöntött a külföldi sztárok korszaka.

------------- BŐVEBB OLVASNI/NÉZNIVALÓ -------------

MICHAEL COX - THE MIXER. A PREMIER LEAGUE 25 ÉVÉNEK TAKTIKAI FEJLŐDÉSE
SZABÓ CHRISTOPHE: HOGYAN BUKOTT A VÁLOGATOTTBAN CANTONA (ÉS PAPIN)?
PHILIPPE AUCLAIR: A LÁZADÓ, AKI KIRÁLY LEHETETT VOLNA
DOKUMENTUMFILM: CANTONA, A KIRÁLY VISSZATÉR

Népszerű
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!