Az utolsó Mourinho-ház balra

Sűrű, évszázados erdő szegélyezte dűlőúton álltam a sötét, zivatarfelhős szeptemberi ég alatt. Idegesen tekintgettem körbe, míg észrevettem a találkozóhelyet: a nagyjából tíz méterre lévő, ősrégi útjelző táblát. Mire eljutottam hozzá, fel is tűnt a társam. Leparkolt autójával, majd nyugodt léptekkel közeledett, hosszú, fekete bőrkabátját csattogva tépte a szél.

- Ian Brooks, Greater Manchesteri FA - biccentett választ sem várva. - Magát küldték? Az első hete, igaz? – nézett meg magának fitymáló arccal.
- Igen, uram – válaszoltam sértődötten. Való igaz, a legjobb öltönyöm volt rajtam, ami kevéssé illett a terephez, de nem hibázhattam. Egy fegyelmi ügy kivizsgálásának meg kell adni a módját.
- Menjünk, essünk túl ezen – nézett fel az égre Brooks. – Mindjárt itt a vihar.

Sietve elindult az úton. Amikor elhaladtunk az útjelző tábla mellett, egy pillantást vetettem rá: „Newton Heath – 4 mérföld” – ez állt rajta apró betűkkel. Pár percig csak a lomb susogása, és az egyre barátságtalanabb időjárás kísérte utunkat, majd egy éles jobbkanyar elénk tárta a völgyet, amiben a kisváros húzódott: az eső előtti kontraszt tisztán kirajzolta a szántóföldet és megannyi takaros házat. Messzebb egy futballpályát véltem kivenni a távolban. A velünk szemközti dombon emelkedett a polgármester villája, csodás kerttel és szoborparkkal. 

- Ha Newton Heathbe megyünk, miért nem ott találk..? – haraptam félbe a mondatot, mert ekkor Brooks az útról letérve, egyenesen az erdőbe vágott: igyekeznem kellett, hogy követni tudjam a diktált iramot. Tovább követtem az alig észrevehető csapáson: keresztbedőlt fák és vendégmarasztaló, szúrós ágak tépték ruhánkat, a szél viharossá fokozódott és az eső is eleredt: egykettőre bőrig áztunk. A fák a kevéske kinti fényt is megszűrve, mély sötétségbe borították a környezetet, így zseblámpával világítva is jó időbe telt, mire a rengeteg ritkulni kezdett. Egy tisztásra kiérve láthatóvá vált úticélunk: többemeletes ház bújt meg az erdő szélén.

A völgy gyönyörű látnivalói után borzasztó volt arra gondolni, hogy valaki képes ezen a helyen tanyát verni. Ezt az érzést tovább fokozta a ház állapota: az ablakokat repkény és vadszőlő lepte be; a kert úgy nézett ki, mintha évtizedek óta még csak rá sem nézett volna senki; az ablaküvegek, és a tetőn levő cserepek java része hiányzott. Csupán a kiszűrődő halvány fény árulkodott arról, hogy nem lakatlan helyen járunk. Hatalmas, többágú villám szelte át az eget, és a hideg esőtől reszketve néztem Brooksra, aki bólintott, és közelebb lépett.

Kicsapódott a bejárati ajtó és egy férfi rohant ki a házból.

- Nem kellesz itt! Menj innen! – rikoltotta.

Felkiáltottam az ijedtségtől, megbotlottam, és kis híján elestem. A férfi valóságos óriás volt, sokkal magasabb, mint Brooks vagy én, és külsőre azt a hatást keltette, hogy nem is a házban, hanem inkább az erdőben él. Göndör, sötét haját és szakállát belepték az ágak és a levelek, sárga és zöld rongyaiban könnyedén bújhatott el az őszi lomb rejtekében. Nagyon ijesztően festett, elképesztő volt a nyugodtság, ami Brooks hangjában csengett:

- Jó estét, uram! Az FA munkatársai vagyunk.
- Menj el! Takarodj! – hangzott az óriás újabb üvöltése. Zsebéből kést vett elő, és megindult felénk.
- Uram, ajánlom, fékezze magát! – emelte fel a hangját Brooks, de további védekezésre már nem volt szükség.  Ekkor ugyanis…
- Marouane! – ordította valaki a házban.

Megint kicsapódott a bejárati ajtó, és egy másik ember tántorgott ki rajta. Jóval idősebb volt az erdőlakónál, de pontosan olyan szánalmasan festett csimbókos, ősz hajával és piszkos göncökből álló ruháival. Csak harciasan villogó szeme emlékeztetett arra, hogy egykor a labdarúgás világának befolyásos alakja volt. Füttyentett egyet, erre Marouane kelletlenül beoldalgott a házba.

- Az FA emberei? – vetette oda köszönés gyanánt.
- Igen – emelte fel a szemöldökét Brooks. – Üdvözlöm, Mr. Mourinho.
- ’estét – sziszegte Mourinho. - Mit keresnek itt? Ez magánlaksértés!
- Mi több levelet is küldtünk önnek, uram – tárta szét a karját Brooks. - Ha nem olvassa el ezeket, ne csodálkozzon, ha hívatlan látogatói akadnak. Folytathatnánk odabent?
- Odabent?
- Igen, Mr. Mourinho, odabent. Marouane miatt jöttünk, mert múlt hétvégén olyan súlyos szabálytalanságot követett el, ami már nem…
- Jó, jó, elegem van már ebből! – csattant fel Mourinho. – Jöjjenek!

A ház belülről se mutatott szebb képet: A nappaliban több helyen fel volt szedve a parketta, a függönyök darabokban lógtak a karnisokról, az oldalra nyíló konyha mosogatójában halomra állt a penészes mosatlan. Hátrébb lépcső vezetett fel az emeleti szobákhoz, teteje a sötétbe veszett. Több sarokban is üres üvegek hevertek ledöntött kuglibábuk módjára, és mint Marouane ruháin, a ház díszítésén is a sárga és zöld színek domináltak. Marouane a sarokban térdepelt, úgy tűnt, tüzet akar rakni a padlódeszkákból. A lépcső aljából a ház többi lakójánál fiatalabb, huszonévesforma srác nézett ránk kíváncsian: Mourinhóék bizonyára évek óta nem fogadtak vendégeket.

- Ő Andreas – morogta Mourinho a szája sarkából.

A megnevezett, szintén talpig zöld-sárgában feszítve, átszlalomozott közöttünk és kiment. Rá sem mert nézni a ház urára, és ahogy elhaladt mellette, mintha össze is rezzent volna.
  
- Mr. Mourinho - fogott bele a mondókájába Brooks. – Azért jöttünk, hogy…
- Tudom, mit akar! – vágott a szavába Mourinho. - Marouane odalépett egy szitisnek, és akkor mi van? Már ezt sem szabad?
- Marouane súlyos sérülést okozott – közölte megbotránkozva Brooks, különösen megnyomva a „súlyos” szót. Elővett egy cirádás, jelöletlen borítékot, szétnyitotta a benne levő papírt, majd olvasni kezdett: - „Az FA kupa 3. körében, a Newton Heath – Manchester City mérkőzés 72. percében Marouane Fellaini hátulról, páros lábbal csúszott rá Phil Fodenre, miután a City játékosa szerelte őt. Foden kettős lábszárcsont-törést szenvedett, a szezonban már biztosan nem léphet többet pályára. Fellaininek Chris Kavanagh játékvezető azonnal piros lapot mutatott fel, és ügyét átadták a Greater Manchesteri FA-nek további vizsgálatra.„ „A Greater Manchesteri FA határozata…” – igen, satöbbi, satöbbi – „alapján beidézi Marouane Fellainit a Sportcity Way 9. szám alatt található székházba, október 2-ára, hogy a további büntetést és az eltiltás mértékét ott határozzák meg.”

Mourinho szeme mondatról mondatra jobban guvadt ki üregéből.

- De hisz az ott van az Etihad mellett! – hápogta. – Beidézés, hát persze… Tudja egyáltalán, hogy kivel beszél?

Odasietett a konyhaszekrényekhez, és egy felső fiókból porlepte dobozokat ráncigált ki. Megfakult medáliákat szedett ki belőlük, és lóbálni kezdte, fejünktől életveszélyesen közeli távolságban.

- Látják ezeket? Látják? Két BL-cím, három Premier League-arany! Maguk, szánalmas aktakukacok, mit tudnak felmutatni?
- Mr. Mourinho, attól tartok, hogy ennek semmi köze ahhoz, amiért jöttünk – felelte színtelen hangon Brooks. - Marouane futballpályán tanúsított viselkedését nem tudjuk tovább tűrni, és Önnek, mint Marouane és Andreas edzőjének, alá kell írnia a beidézést.
- Hogy micsoda? – fújta fel magát Mourinho. – Mire ez a nagy felhajtás? Biztos vagyok benne, hogy a katalán ledob az asztalra egy valag pénzt egy újabb középpályásért és azok a senkiháziak megint bajnokok lesznek!
- Amint mondtam, ez nem ide tartozik – emelte fel hangját Brooks. – Mr. Guardiola a napokban bejelenti Foden helyettesét, de…
- Hahaha – nevetett fel fagyosan Marouane, aki eddig, hiába róla volt szó, csendben maradt. – Hahahaha. - Szegény Andreas…
- Mit akarsz, Marouane? Mi van Andreasszal? – dörrent rá Mourinho.
- Szegény Andreas… Így kútba esik a nagy terve… Így már nem fog kelleni nekik… - suttogta Marouane.
- Micsoda? Kinek nem fog kelleni? Miről beszélsz? – sápítozott Mourinho.
- Andreasnak a City kell – vigyorgott vészjóslóan Marouane. - Hallottam, ahogy a faluban telefonálgat a városi kék haverjaihoz… Azt ismételgeti, hogy maga fogva tartja a Newton Heath-nél… Titokban a meccseiket nézi a faluban…
- Hogy micsoda? Az én felfedezettem, a Manchester United-nevelés Andreas Pereira a korrupt, csaló kopasz Cityjébe vágyik? – üvöltötte Mourinho.

Mr. Mourinho… - kezdte Brooks, de már nem volt mit tenni. Mourinho felkapta Marouane kését az asztalról, és eszelős ordítással kirohant a házból. Brooks a mobiljáért kapott, de ekkor Marouane rátámadt, kicsavarta a készüléket a kezéből, és fojtogatni kezdte. Én is Marouane felé indultam, de hirtelen megváltoztak a hangok és a formák. Alaktalan masszává mosódott el előttem a világ, és végtelen, színes űrben repültem felfelé, magam mögött hagyva Mourinhót, Marouane-t és a szerencsétlen Andreast…

Nedves, zöld fűben tértem magamhoz. A csapattársaim hajoltak fölém, a nevemet szólongatva.

- Mi történt? – ültem föl.
- Összeestél... Percekig feküdtél a földön, nagyon megijedtünk…

Felálltam és hazaindultam, a többiek marasztalása ellenére. A legrövidebb úton mentem, leszegett fejjel, tetőtől talpig reszketve. A szél egy hosszú, sárga-zöld papírt táncoltatott a levegőben, mintha valakinek a Newton Heath-sálja lett volna. Mire hazaértem, a fogam is vacogott.

Fotó: Svet/Sputnik
Uralkodj magadon!
A Britannia kommentszabályzata: Csak témába vágó kommenteket várunk! A politikai tartalmú, személyeskedő és trollkodó, illetve a témához nem kapcsolódó hozzászólásokat figyelmeztetés nélkül töröljük! A többszörös szabályszegőket bannoljuk a kommentmezőből!