2012-ben - tehát lassan hat évvel ezelőtt - találkozott egymással utoljára a Chelsea és a Barcelona a Bajnokok Ligája kieséses szakaszában. Akkor a jóval esélytelenebbnek tartott londoniak borsot törtek a katalánok orra alá - és ez most sem lesz másképp. Hogy miért?
Nyáron egyszer már kis híján lelépett, de ha télen is bevágja a durcát Coutinho, azzal mindenki számára egyértelművé teszi: továbbra sem lehet igazi topklub a Liverpoolból.
Tíz évvel ezelőtt Thierry Henry elhagyta az Arsenalt, hogy aztán minden idők leghosszabb kölcsönjátékát követően visszatérjen oda, ahová tartozik. Szurkolói vallomás.
Miután a Cesc Fabregas életpályáját feldolgozó posztsorozatunk első részében megmutattuk hogyan lett a fiatal katalán játékosból az Arsenal meghatározó játékosa, a második fejezetben elmeséljük miként válhatott az Ágyúsok csapatkapitányává mielőtt hazatért Barcelonába, hogy végül egy angol bajnoki címmel a zsebében karrierje mélypontjára érjen a Chelseaben.
Semleges szurkolóként rápillantva a keddi játéknapra, nehéz döntés lenne kiválasztani a nap csúcsmeccsét. PL fanatikusként viszont egyértelmű a választás: Arsenal-Barcelona. Néhány gondolat a múltbéli összecsapásokról, a két klub egymás közt lebonyolított transzfereiről és egy kis esélylatolgatás a ma esti találkozóról.
A kis José nagyon szerette a focit. Még nem is értette pontosan, hogy miről szól, hogy mi az utánozhatatlanul gyönyörű benne - de már rajongott érte. Valósággal a megszállottjává vált, ott lüktetett a fülében, ott folyt az ereiben, ott dobogott a torkában. Nem véletlenül: a nagyapja egy kis csapat, a Vitória Setubal elnöke volt, így a család minden nap testközelből érintkezett a futballal. A meccs része volt a családi ünnepeknek, előkerült a vacsoránál, az iskolában, a hétvégi programokon. Valósággal beette magát a felcseperedő José szívébe, aki hamar el is határozta, hogy játékos lesz belőle. Ha törik, ha szakad.